Hasznos linkek



Ezen gyűjtésünkben Maarten Harpertsoon Tromp admirálisról olvashattok.

KépKép

Kép

Maarten Harpertszoon Tromp

Kép

Maarten Harpertszoon 1598 május 03-án (a julián naptár szerint április 23-án) született a hollandiai Briel városában, Harpert Maertenz és Jannetgen Barentsdochter Quack legidősebb fiaként. (Tromp maga legtöbbször a Maarten nevet használta, de a család többi tagja ezt általában Maertenként írta.) Tengerésztiszt apja szerény jövedelmét anyja mosónőként dolgozva egészítette ki. Gyerekkoráról nincsenek feljegyzések, feltehetően a korban szokásos nevelést kapta, vagyis megtanult írni, olvasni és számolni, valamint –szigorú kálvinista családba születve- alapos vallási ismeretekre is szert tehetett.
A család 1606-ban Rotterdamba költözött, ahol apját még ebben az évben kinevezték a rotterdami admiralitás (Admiraliteit van de Maze) kapitányává. Ugyanebben az időben tűnik fel először az iratokban a családnév mögött az előkelően hangzó Van der Tromp -a későbbiekben egyszerűen csak Tromp- név is. Eredete ismeretlen, minden bizonnyal az idősebb Tromp új hajójának, az Olifantstromp fregattnak a nevéből származik. A család számára a kapitányi kinevezés nagy lépést jelentett felfelé a társadalmi ranglétrán, és minden bizonnyal ezt akarták a névváltoztatással is kifejezni.
Maarten Tromp mindössze kilenc éves volt, mikor 1607-ben először szállt tengerre apja hajóján, és még ebben az évben részt is vett első tengeri csatájában Gibraltárnál. Az április 25-én megvívott ütközetben a holland flotta teljesen megsemmisítette a gibraltári öbölben horgonyzó spanyol hajóhadat, ugyanazt a taktikát alkalmazva, mint később Nelson Aboukirnál, azaz a part és a horgonyzó hajók közé benyomulva egyszerre kétfelől vették tűz alá a spanyolokat. Trompék hajója magában az ütközetben nem vett részt, a főerők fedezetéhez tartozva az öböl bejáratánál cirkált, hogy megakadályozza a spanyolok menekülését. A következő években az Olifantstromp főleg a Csatornán járőrözött, biztosítva a hazai kikötők felé tartó holland kereskedelmi hajók útját, s védve őket a portyázó spanyol hajók illetve a kalózok támadásaitól.
A Spanyolországgal való újabb békekötésre 1610-ben került sor, amit a holland flotta leépítése követett. Tromp apját is elbocsátották a szolgálatból, aki ezután a kereskedelmi hajózásnál igyekezett érvényesülni. Új beosztásában azonban az idősebb Trompot elhagyta a szerencse. Első útjukon, Guinea felé, belebotlottak a kor leghíresebb kalózának, az angol Peter Eastonnak, a Szuperkalóznak a flottájába. (A nemesi családból származó Easton fiatal korában részt vett a Spanyol Armada elleni harcban, és Drake-hez hasonló “állami kalózként” kezdte pályafutását. I. Jakab trónra lépése után azonban kegyvesztetté vált, és a továbbiakban saját szakállára folytatta a kalózkodást. Szabályos hadiflottát épített fel magának, mellyel nemegyszer szó szerint blokád alá vette a spanyol vagy az angol kikötőket. Azon kevés kalózok egyike, akik “happy end-el” fejezték be pályafutásukat. A kalózkodásból szerzett hatalmas, kétmillió fontra becsült vagyonával Savoyába vonult visza, és Savoya márkijaként, nagy jólétben élte le utolsó éveit.) Trompék kis hajóját Easton hét hajója támadta meg, ám a hollandok a túlerő ellenére is felvették a harcot a kalózokkal. Miután Tromp apja egy ágyúgolyótól találva elesett, az irányítást az ekkor 12 éves Maarten vette át, aki a legenda szerint “Senki nem akarja megbosszulni apámat?” kiáltással vezette rohamra tengerészeit. A nyomasztó túlerővel szemben azonban a hollandoknak nem volt esélyük, és végül alulmaradtak. Zsákmányukkal a kalózok a marokkói Salé kikötőjébe, a kor egyik leghírhedtebb kalóztámaszpontjára vitorláztak, ahol az elfogott hajó legénységét, köztük a fiatal Trompot is, a helyi rabszolgapiacon “értékesítették”. Hogy Tromp hol és hogyan töltötte a következő két évet, nem ismeretes. (Van olyan változat is, mely szerint Easton hajóin maradt, és hajósinasként szolgált a kalózoknál.) Két évvel később Easton ismét kikötött Saléban, és –nem tudni miért- visszavásárolta, s szabadon bocsátotta Trompot, aki 1613-ban tért vissza Holandiába. Hogy nehéz anyagi helyzetbe került családján segítsen, és el tudja tartani anyját és három nővérét, Tromp a következő években a rotterdami hajógyárakban dolgozott. Csak miután a család anyagi helyzete valamelyest rendeződött, szállt újra tengerre 1616-ban. A következő évben szállásmesterré lépett elő, havi nyolc gulden fizetéssel.

Ezekben az években a szokásos konvojkíséretekben vett részt, de 1618-ban, már kormányosként szolgálva, újra a mediterrán vizekre indult Hendrick Thijszoon hajóján, a Tuchthuis-on. A Mediterráneum most sem bizonyult szerencsés területnek Tromp számára, akit ismét elfogtak, ezúttal a tuniszi kalózok. Ezúttal egy évet töltött el rabszolgaként, azonban szerencséjére a tuniszi bej, Juszuf Reis, felfigyelt a fiatal, de tapasztalt holland tengerészre, és saját flottájában kínált fel neki magas beosztást. Ezt ugyan Tromp visszautasította, személyisége azonban így is annyira megnyerte Reis tetszését, hogy végül szabadon engedte. (Reis eredeti polgári neve Jack Ward. Muzulmán hitre áttért, Eastonhoz hasonlóan nagy karriert befutott angol kalóz.)
Tromp 1622-ben tért vissza Hollandiába, és július 23-án harmadszor is szolgálatba lépett a holland flottánál, ezúttal már hadnagyi rangban. Új hajóján, a Cornelis Cornelissen de Bagijn parancsnoksága alatt álló Bruynvischon a Csatornában cirkálnak, majd a következő évben a spanyol partok elleni támadásokban vesznek részt. 1624-től a dunkerque-i kikötőt blokád alatt tartó flottába osztják be őket.
(A vitatott felségterületű Dunkerque ebben az időben Spanyol Németalföld, azaz a mai Belgium részét képezte, de Hollandia, Franciaország, és Anglia egyaránt igényt tartott a városra. Kedvező elhelyezkedésénél fogva a kikötő ideális támaszpontja volt a La Manche-on és a doveri szoroson áthaladó kereskedőhajókat fosztogató kalózoknak. Ezek, erős spanyol támogatással a hátuk mögött, szabályos hadiflottát építettek ki, mely ezekben az évtizedekben a holland flotta legveszélyesebb és legerősebb ellenfelének számított. Dunkerque kalózai, a dunkirkerek, ebben az időben erősebb hajóhad felett rendelkeztek, mint Anglia vagy Franciaország. Elsősorban a holland hajókat fosztogatták, de jókora károkat okoztak a francia és az angol kereskedelmi hajózásnak is. A várost a franciák hosszú ostrom után, 1646-ban bevették, de a spanyolok hat évvel később visszafoglalták. 1657-ben az angolok foglalták el Dunkerquet, és egészen 1662-ig birtokolták a kikötőt, mikoris II. Károly 320 ezer fontért eladta a várost a franciáknak. A város nevét akkoriban egyébként Dunkirk-nek írták, de az érthetőség kedvéért itt a ma használatos Dunkerque formát használom.
A város 1646-os elfoglalásával a kalózkodás aranykora véget ért, és bár a kikötő később, francia uralom alatt is az egyik legfontosabb kalóztámaszpont volt, régi nagyságát már nyerte vissza. A város legismertebb kalóza, Jean Bart is már a francia fennhatóság idején tevékenykedett. A dunkirkerek valójában nem voltak a szó szoros értelmében vett kalózok, hanem spanyol vagy francia megbízásból, állami támogatással tevékenykedő korzárok. A magyar nyelv azonban nem igazán érzékeli ezeket a finom különbségeket, ezért az egyszerűség kedvéért itt most kalózoknak nevezem őket, túl nagyot biztos nem tévedve ezzel.)
Tromp ebben az évben megnősült, s 1624 május hetedikén elvette kapitányának lányát, Brielle Dignom Cornelisdochter de Haest. Házasságából három fia született. ( Harpert, 1627; Cornelis, 1629; Johan, 1632) Szintén ebben az évben, 1624-ben kapja meg első parancsnoki állását, június hatodikán nevezték ki a St. Antonius nevű kis hajó kapitányává. Bár ugyanekkor Moy Lambert altengernagy is felkéri, legyen a segédtisztje, Tromp inkább az önálló parancsnoki beosztást választja. Következő év februárjában már a 24 ágyús Gelderland fregatt parancsnoka, mellyel a dunkerque-i blokádban vesz részt, majd konvojokat kísér a Csatornán. Egy betegség miatt fél évet szolgálaton kívül tölt, s csak 1626 végén tér vissza a flottához. Ugyanebben az időben családjával Rotterdamba költözik. Első komolyabb tengeri ütközetét 1627 március 29-én vívja meg, mikor visszaveri öt dunkerque-i kalózhajó támadását az általa kísért konvoj ellen. A következő években a szokásos konvojkíséretekben, illetve a holland halászhajók védelmében vesz részt. 1629 áprilisában a nagyhírű holland tengernagy, Piet Hein zászlóshajójának, a Vliegende Groene Draecknek a kapitánya lesz. Hein maga választotta ki Trompot erre a beosztásra, akit az egyik legtehetségesebb fiatal tisztnek tartott. A két ember kölcsönösen tisztelte és nagyra becsülte egymást, s Tromp későbbiekben is legfontosabb tanítómesterének tekintette Heint. Együttműködésük azonban nagyon rövid ideig tartott. Júniusban a dunkerque-i blokádszolgálatban vettek részt, mikor összecsapásba keveredtek öt, a blokádból kitörni akaró kalózhajóval. Piet Hein elesett az ütközetben, ám Tromp visszaverte a kalózokat, és három hajójukat elfogta. A győzelemért a holland parlament aranylánccal tüntette ki Trompot. (Aranyláncokból Tromp később jókora gyűjteményre tett szert.) Hein halála után a flotta vezetését Jasper Liefhebber altengernagy vette át, aki megtartotta Trompot a Vliegende Groene Draeck parancsnoki tisztségében. A következő évben hajójával Tromp a holland halászflottát kíséri, és közben két kalózhajót zsákmányol, amiért megkapja a második aranyláncát is, 3000 gulden jutalommal együtt. Liefhebbert a Parlamenttel való összezördülése után az év végén más beosztásba helyezték át, és helyette ideiglenes jelleggel, commodore rangban, Trompot nevezték ki a dunkerque-i blokádflotta parancsnokának. Liefhebberrel való, amúgy sem felhőtlen viszonya ezt követően nagyon megromlott. Tromp azonnal egy megelőző támadást indított a dunkerquei kikötő ellen, melynek során öt kalózhajót zsákmányolt. Győzelméért megkapta harmadik aranyláncát is, parancsnoki állását azonban ennek ellenére nem véglegesítették. Liefhebber helyére végül nem ő, hanem a helytartó, Frederik Henrik pártfogoltja, a posztjára később teljesen alkalmatlannak bizonyuló Flip van Dorp került. Hogy valamelyest kárpótolják Trompot, a helytartó javaslatára kapitányi állását véglegesítették, azaz Tromp egyike lett a holland flotta állandó szolgálatban álló hatvan kapitányának.
A következő év ismét a konvojkísérettel telt, s közben Tromp elfogott egy újabb kalózhajót. 1631 márciusában ismét egy, az általa kísért konvojt támadó kalózflottával ütközött meg, mikor nagy megdöbbenésére azt vette észre, hogy a kíséret másik hajója, a Liefhebber altengernagy vezette Prins Hendrik, továbbvitorlázik a konvojjal, és meg sem kísérli, hogy segítséget nyújtson neki. Hazatérve Tromp a Parlamentnél és a helytartónál egyaránt panaszt emelt Liefhebber ellen, ám azt a választ kapta, a tengernagynak utasítása volt arra, hogy a fontos konvoj védelmét minden másnál előbbre helyezze, és ezért nem is vonható felelősségre kötelességmulasztásért. Hogy a felbőszült Trompot kiengeszteljék, negyedszer is aranylánccal tüntették ki, annak ellenére, hogy a szóban forgó ütközet igazából nem járt más eredménnyel, mint hogy sikerült visszaverni a támadást.
Októberben Liefhebber megbetegedett, és mivel úgy tűnt, sokáig nem lesz képes ellátni feladatait, helyébe ideiglenes jelleggel Trompot nevezték ki, aki megbízása időtartama alatt altengernagyi jogokat gyakorolhatott. Tromp kinevezésének híre azonban valószínűleg jótékony hatással lehetett Liefhebber szervezetére, ugyanis a tengernagy, mindenkit meglepve, még azelőtt felgyógyult, hogy Tromp egyáltalán elfoglalhatta volna új beosztását. Novemberben Tromp hajója, a Vliegende Groene Draeck, Vlissingen közelében a révkalauz hibája miatt zátonyra futott, és tönkrement. Két nagy sorhajó állt ekkor a holland hajógyárakban közvetlenül a befejezés előtt, az Aemilia és a Maeght van Dordrecht. Az Admiralitás az utóbbit ígérte oda Trompnak, azonban az új hajókra felettesei is szemet vetettek. A flottában heves belső pozícióharcok dúltak a tengernagyok között, és presztízskérdésnek számított, ki vonhatja fel zászlaját az új hajók árbocaira. Hosszú és heves viták után aztán a Maeght van Dordrecht végül Liefhebber, az Aemilia pedig Van Dorp zászlóshajója lett, míg Tromp csupán a régi Prins Hendriket kapta meg. A mellőzésen, a kisstílű intrikákon, rágalmakon és áskálódásokon elkeseredett, és felesége 1633 november 20-án bekövetkezett halála miatt elcsüggedt Tromp végül 1634 májusában lemondott, és kilépett a haditengerészet kötelékéből. A mélyen vallásos Tromp ezután egyházi pályára lépett, és az egyik amszterdami templom dékánja lett. Ez év szeptember 12-én másodszor is megnősült, Alijth Jacobsdochter Arckenboudtot, egy gazdag adószedő és hajógazda lányát vette feleségül. Ebből a házasságából egy lánya született. (Alida, 1637)

Az amszterdami Admiralitás hamar megérezte legjobb kapitánya elvesztésének következményeit. 1635 augusztusában a dunkerquei kalózflotta húsz hajója, admirálisuk, Jacques Colaert vezetésével kitört a blokádból, és a következő hetek során összesen 89 holland kereskedelmi hajót elfogtak. A holland városokban zavargások törtek ki a hír hallatán. A kudarc fő felelősének tartott Liefhebber házát a tömeg megrohanta, és kis híján felgyújtotta.
1635 szeptember 27-én éjszaka Trompot az ágyából keltette fel a holland Parlament küldöttsége, hogy sűrű bocsánatkérések közepette körbehízelegjék, és hazafiságára hivatkozva felkérjék, vállaljon ismét szerepet a haditengerészetnél. Felajánlották neki az altengernagyi rangot, az amszterdami Admiralitás flottájának parancsnokságát, zászlóshajóként legjobb hajójukat, az Aemiliát, valamint azt, hogy szolgálaton kívül töltött idejét úgy tekintik, mintha saját hibáján kívüli okok miatt maradt volna távol a flottától, és -mintegy kárpótlásként az elszenvedett méltánytalanságokért- kifizetik neki az erre az időre járó, elmaradt fizetését, összesen több mint 16 ezer guldent. Tromp udvariasan, de határozottan kitessékelte a küldötteket a házából. Néhány nap múlva a delegáció újra visszatért. Ezúttal egy, a helytartótól kapott és általa aláírt, de egyébként teljesen üres meghatalmazást hoztak magukkal, Tromp leendő szerződését, melynek szövegét teljes egészében ő írhatta meg, s tetszése szerint állapíthatta meg, milyen feltételek mellett hajlandó újra a flottához szerződni. Némi hezitálás után végül Tromp október harmadikán beadta a derekát, és altengernagyi rangban ismét csatlakozott a haditengerészethez. Kiváltságos helyzete, valamint a nagy tisztelet és megbecsülés amely körülvette, természetesen számos kollágája irigységét kiváltotta.
A következő évben a helytartó kezdeményezésére átfogó szervezeti reformok kezdődtek a holland flottában. A reformokat a flotta számos, vezető beosztású tisztje hevesen ellenezte, és ahol csak tudták, elszabotálták a rendelkezések végrehajtását. Liefhebber és Van Dorp odáig mentek, hogy a fizetések elmaradását kihasználva zendülést igyekeztek szítani a flottánál. 1637 júliusában ezért mindkettejüket kirúgták a haditengerészettől.
1637 október 13-án Maarten Trompot Holland és West Friesland tartományok, azaz az amszterdami Admiralitás tengernagyává (luitenant-admiraal) nevezték ki. Az előléptetés azonban nem ment simán. A három jelölt közül (Laurens Reael, Pieter Nanninck, Maarten Tromp) ugyan nem volt nehéz kiválasztani a legrátermettebbet, ám a posztért ismét heves harcok robbantak ki a tengernagyok és az őket támogató politikusok között. Az intrikus légkört megelégelő Tromp mérgében először nem is fogadta el a kinevezést, s végül csak többszöri felkérés után, október 27-én vállalta el vonakodva a posztot. Helyettese Witte Corneliszoon de With altengernagy lett.
A köztársaság legnagyobb Admiralitásának élén Tromp viszonylag nagy erők felett parancsolt, és meglehetősen széles hatáskörrel rendelkezett. A flotta élén ugyan a papírforma szerint a helytartó állt, de ez a beosztás a valóságban csak névleges volt, a helytartó személyesen soha nem vezette a flottát. Tromp kinevezését a közvélemény is örömmel és megelégedéssel fogadta. Úgy vélték, személyében olyan ember került a flotta élére, aki képes megoldani Hollandia gondjait a tengereken.
Valójában azonban Trompnak minden korábbinál nehezebb helyzettel kellett szembenéznie. Kinevezése évében indult el a szomszédos Angliában egy nagyszabású flottaépítési program, melynek nyilvánvaló célja az volt, hogy a britek megtörjék a hollandok kereskedelmi dominanciáját a tengereken. Ugyanebből a célból I. Károly titkos szövetségre lépett a korábbi ellenséggel, a spanyolokkal, akiknek a tevékenysége szintén megélénkült a térségben. Egyre nagyobb fenyegetést jelentettek a Dunkerque kikötőjében állomásozó kalózbandák, akik ekkor már szabályos hadiflotta, több mint száz hajó felett rendelkeztek. Mindezek mellett az új parancsnoknak meg kellett küzdenie a kicsinyes intrikákkal, áskálódásokal, az országban és a flottában egyaránt eluralkodó széthúzással és pártoskodással. Kinevezésével számos irigyet és ellenséget szerzett, akik minden alkalmat igyekeztek kihasználni Tromp lejáratására. Még Tromp hajdani gyerekkori barátja, Witte de With is irigyen és féltékenyen figyelte riválisa sikereit. (Witte de With kiváló tengerész és jó katona volt, de kegyetlensége, valamint durva és erőszakos természete miatt rendkívül népszerűtlen volt a flottánál.)
A legfontosabb pillanatnyi feladat a konvojok biztosítása és a kalózok fékentartása volt, s ennek megfelelően a következő év főleg a dunkirkerekkel való összecsapásokkal telt. A szórványos csetepaték közül kiemelt jelentőséggel bír az 1638 augusztus 11-ei összecsapás, amely ugyan holland szempontból nem járt különösebb eredménnyel, azonban a tengeri hadviselés szempontjából mégis fontos dátumnak számít. Ezen a napon ugyanis, hogy hajói tűzerejét jobban kihasználhassa, és flottáját jobban kézben tarthassa, Tromp egymás mögé, sorba állította fel hajóit, és ezzel először jelent meg európai vizeken a csatasor. (Európai vizeken, ugyanis a portugál Vasco de Gama már 1502-ben alkalmazta ezt a harcrendet a malabari partok előtt, a muzulmán flotta ellen.) Az ütközet nem járt kézzelfogható eredménnyel, és az emiatti csalódottságot kihasználva Witte de With, aki magának szerette volna megszerezni Tromp pozícióját, alkalmatlansággal, gyávasággal, és hatáskörének túllépésével vádolta meg felettesét. A vérig sértett Tromp csak a helytartó kérlelésére állt el attól, hogy ismét kilépjen a flottából.
Flottaparancsnokként Tromp 1639 február 18-án aratta első komoly győzelmét. Ezen a napon Dunkerque kikötőjéből 23 kalózhajó akart kitörni a blokádból a nyílt vizek felé. Tromp a dunkirkerek útját állta, és súlyos vereséget mért rájuk, noha neki csak 12 hajója volt. A kalózok zászlóshajóját elsüllyesztette, két másikat pedig elfogott az ütközetben. A győzelemért a holland Parlamenttől megkapta ötödik aranyláncát, valamint 2000 gulden jutalmat. Holland tartománytól még ezen felül is kapott külön ezer guldent. A francia XIII. Lajos a Saint Michael Rend lovagjává ütötte, Richelieu bíboros pedig aranyláncot küldött neki medállal. (És azon a bíboros saját arcképével...)

Kihasználva a dunkirkerek meggyengülését, a holland flotta szoros blokád alá vonta Dunkerquet, és a teljes flamand partvidéket. Ugyanekkor a franciák, akik éppúgy megszenvedték a dunkirkerek tevékenységét, mint a hollandok, és már régóta szemet vetettek a fontos kikötővárosra, elzárták a szárazföldi útvonalakat, és nem engedték be a Spanyolország felől érkező árut Flandriába. A spanyolok semmiképp nem akarták elveszíteni az Északi-tengeren megmaradt utolsó nagy kikötőjüket, s mivel a szárazföld felől, a franciákon keresztül, reménytelen volt a szállítások felújítása, a blokádot a tenger felől akarták feltörni. E célból hatalmas flottát gyűjtöttek össze La Coruna kikötőjében. 1639 nyarán 77 spanyol és portugál hajó sorakozott fel itt, fedélzetükön a Dunkerque-nek szánt utánpótlással és 13 ezer katonával. A flotta egyébként ugyanolyan vegyes felvágott volt, mint az ötven évvel korábbi Armada, hajóállományában megtalálhatók voltak a kor legkiválóbb hadihajói éppúgy, mint az elaggott kereskedelmi hajókból átalakított, jóformán teljesen hasznavehetetlen ócska teknők. Az Antonio D’Oquendo parancsnoksága alatt álló hatalmas flotta, az ötödik Spanyol Armada, szeptember 16-án futott ki a kikötőből. (D’Oquendo apja, Miguel de Oquendo, az 1588-as Spanyol Armada helyettes parancsnoka volt, aki a visszafelé vezető úton, a hajókon kitört járványok miatt vesztette életét.) A hollandok jó előre tudomást szereztek a spanyolok készülődéséről, ám a helytartó és az amszterdami Admiralitás közti szokásos összetűzések miatt a flotta megerősítése nem haladt előre. Így aztán mikor szeptember 25-én a spanyol hajók feltűntek a La Manche bejáratánál, a cornwalli partok előtt, Tromp mindössze 13 hajót tudott felsorakoztatni velük szemben, élükön zászlóshajójával, az 57 ágyús Aemiliával.
Tromp nem vállalta a harcot a túlerővel szemben, és egyelőre csak az ellenség megfigyelésére szorítkozott, miközben egyik hajóját hazaküldte, hogy tájékoztassa a spanyolok feltűnéséről az Admiralitást, és segítséget kérjen. Gondjai másnap tovább szaporodtak, amikor egyik hajója, a Groot Christoffel, feltehetően a legénység hibája miatt felrobbant és elsüllyedt. 27-én megérkezett a várt erősítés is, ám a Witte de With vezette hajóraj csupán négy egységből állt. Tromp azonban nem halogathatta tovább az összecsapást. Ha nem akarta, hogy a spanyolok eljussanak Dunkerque-be, útjukba kellett állnia. Az ellenség ugyan csaknem ötszörös túlerőben volt, ám a holland tengernagy bízott saját hajói fölényében, emberei magasabb képzettségében és jobb harci moráljában. A 28-ai ütközetben hajóit ismét csatasorba rendezte, és elsősorban a spanyol flotta zászlóshajóit igyekezett harcképtelenné tenni. A nagy túlerőben levő ellenféllel szemben igyekezett kerülni a közelharcot, és az 1588-as Armadával szemben alkalmazott taktikához hasonlóan inkább a viszonylag nagy távolságról vívott tűzharcot részesítette előnyben, amihez a csatasor kiválóan megfelelt. Tromp kollégái azonban korántsem voltak elragadtatva az új rendszertől. A holland flottában -és egyébként az összes többiben is- még ekkoriban is uralkodó régi szép kalózhagyományokon nevelkedett tisztek a közelharcot és az ellenség lerohanását tartották az egyetlen elfogadható harcmódnak, s nem volt erősségük a fegyelem és a parancsoknak való engedelmesség sem. De With már az egy évvel korábbi, a dunkirkerek ellen vívott ütközet után is hevesen támadta Trompot a közelharc kerülése miatt, és a csatasor taktikáját a gyávaság jelének tartotta. Véleményében osztozott legtöbb kollégája is, akik inkább a hagyományos, félhold alakú harcrendet részesítették előnyben. De With ezúttal sem hazudtolta meg magát, ugyanis az első adandó alkalommal kivált a csatasorból, és hajóival a régi stílusban, ész nélkül, frontálisan nekirontott a spanyol hajóknak. Noha a nap folyamán a spanyoloknak, számbeli fölényüket kihasználva, sikerült bekeríteniük a holland hajókat, előnyüket nem tudták kihasználni. Ennek legfőbb oka egyszerűen csak az volt, hogy D’Oquendo, akinek egyáltalán semmilyen taktikai elképzelései nem voltak, semmilyen módon nem avatkozott bele az ütközetbe. Azon kívül, hogy a csata elején leadta a támadást elrendelő jelzést, semmiféle taktikai utasítást nem adott kapitányainak és még csak kísérletet sem tett arra, hogy irányítsa az ütközetet. Az éjszakába nyúló harcban a hollandoknak, az ellenség elsöprő fölénye ellenére, mindvégig sikerült saját kezükben tartaniuk a kezdeményezést és a csata irányítását, s Tromp elképzeléseinek megfelelően főleg a legerősebb spanyol hajókban okoztak nagy károkat. Holland részről - érthető módon- leginkább De With hajói szenvedtek komolyabb sérüléseket, az admirális maga is megsebesült. Ennél azonban jóval nagyobb volt a túlzsúfolt spanyol hajók által elszenvedett veszteség. A súlyos veszteségek, valamint az, hogy a spanyol hajók nem bírtak el a sokkal kisebb holland flottával, alaposan lehűtötték a spanyolok harci kedvét.
A következő napon megérkezett a hollandokhoz a zeelandi admiralitás 12 egységből álló hajóraja is, Joost Banckert ellentengernagy vezetésével. Tromp ismét felújította az ütközetet, és szórványos összecsapások közben a spanyolokat igyekezett az angol partok felé szorítani, el a flamand kikötőktől. A spanyolokat igazából nem is nagyon kellett a brit szigetek felé terelni, D’Oquendo magától is errefelé vette az irányt. A spanyol admirális feladata, amire szigorú írásbeli parancsot is kapott, ugyanis az volt, hogy elsődleges céljának a Dunkerque-nek szánt utánpótlás és erősítés célba juttatását tekintse, és hacsak lehet, kerülje a harcot. D’Oquendo most úgy gondolta, meghúzza magát az angol kikötőkben, s megvárja, amíg a tél eleji viharok szétszórják, és kikötőikbe kergetik vissza a holland flottát. Hajóival ezért a Dover és Deal között fekvő, Downsnak nevezett horgonyzóhely felé tartott, abban bízva, hogy a spanyolokkal éppen baráti viszonyban levő britek tárt karokkal fogadják majd őket, feltölthetik a hajók készleteit, és az angol felségvizek majd menedéket nyújtanak nekik a holland támadásokkal szemben. Valójában azonban ha a spanyolok kicsit kitartóbbak, és ragaszkodnak eredeti útirányukhoz, akkor könnyen célba juttathatták volna rakományukat. Tromp és De With hajói ugyanis kifogytak a lőszerből, és 28-án este kénytelenek voltak utánpótlásért visszatérni a hazai kikötőkbe. Dunkerque előtt csak Banckert 12 hajója tartotta fenn a blokádot, amelyet a spanyol Armada ekkor könnyen áttörhetett volna.
D’Oquendo azonban a könnyebbnek tűnő megoldást választotta, és 29-én horgonyt vetett Downsnál, kínos helyzetbe hozva ezzel az angolokat. I. Károly ugyan titokban szövetségre lépett a spanyolokkal, nyíltan azonban nem akarta katonailag is támogatni őket, a saját közvéleménye ugyanis határozottan a hollandok pártján állt. Jobb megoldás híján nyíltan nem segítette ugyan a partjainál horgonyzó Armadát, azonban eltűrte jelenlétüket. A spanyolok kiegészítették készleteiket az angol kikötőkben –komoly vagyonhoz juttatva ezzel a brit kereskedőket, akik csillagászati összegeket számítottak fel áruikért-, és hajókat béreltek az angoloktól, hogy ezeken juttassák el a flamand kikötőkbe az utánpótlást.
A hollandok szeptember 30-án fedezték fel újra a Downsnál horgonyzó spanyol flottát, és azonnal blokád alá vették azt. Tromp közben újra és újra sürgette az admiralitásokat további erősítésekért. Az ellenség fenyegető árnyékában a hollandok ideiglenesen félretették a belpolitikai csatározásokat. Az öt holland admiralitás (az amszterdami, a rotterdami, a frieslandi, a west-frieslandi, és a zeelandi) hajógyáraiban éjjel-nappal lázas munka folyt, minden elérhető kereskedelmi hajót megerősítettek és ágyúkkal szereltek fel. Legénységben sem volt hiány, tódultak az önkéntesek a hajókra. Október végére Trompnak már 105 hajója és 12 gyújtóhajója cirkált Downs előtt, igaz, ezek többsége kisebb volt a spanyol hajóknál. Tromp azonban ennek ellenére biztos volt a sikerben. Nem sokkal az ütközet előtt azt mondta egy hajójára látogató brit követnek, hogy az angol uralkodó nemsokára megkapja a spanyolok összes ágyúját, alattvalói a spanyolok összes hajóját, az ördög pedig a spanyolok összes emberét.
Közben a spanyolok az angoloktól bérelt hajókat, angol zászló alatt és többnyire angol legénységgel, útnak indították a flamand partok felé, csapatokkal és a kikötőknek szánt utánpótlással megrakva, abban bízva, a hollandok nem merik megtámadni a semleges zászló alatt hajózó hajókat. Tromp azonban nem csinált magának problémát a brit lobogóból. A spanyolok hajóit egymás után feltartóztatta és elfoglalta, a szállítmányukat elkobozta, a spanyol katonákat pedig hadifogolyként holland kikötőkbe szállíttatta. Az alaposan kiürített hajókat és az angol legénységet aztán visszazavarták az angol kikötőkbe, miközben persze sűrün küldözgették a bocsánatkérő leveleket az angol udvarba. Az éjszaka leple alatt azonban így is sok hajónak sikerült elérni a flamand kikötőket. A spanyolok jelenléte egyre kínosabbá vált az angoloknak, különösen hogy időközben csatlakozott hozzájuk a dunkirkerek egy hajóraja is, akik korábban tevékenyen részt vettek többek között az angol hajók fosztogatásában is. Eredetileg szó sem volt arról, hogy a spanyol flotta majd igénybe veszi az angol kikötőket, s D'Oquendo nem is kért semmilyen engedélyt rá, hogy brit felségvizeken horgonyozhasson. Az angol királyi udvarban is egyre ingerültebbek voltak amiatt, hogy a spanyolok hetek óta nem hajlandóak elhagyni az angol vizeket, s egymás után küldözgették a távozásra felszólító leveleket a spanyol admirálisnak.
Tromp is igyekezett kimozdítani valahogy a spanyolokat búvóhelyükről. Október közepén beüzent D’Oquendónak, és felszólította, hagyja el a semleges vizeket, és álljon ki csatára a holland hajók ellen. A spanyol tengernagy válaszlevelében flottája ellátási zavaraira hivatkozott, s hogy nincs elegendő pótalkatrésze sérült hajóinak kijavítására. Tromp erre beküldött a spanyoloknak egy rakomány faanyagot a hajók javítására, és udvariasan közölte D’Oquendóval, ha netán lőszerben is hiányt szenvednének, szívesen ad nekik ötszáz hordó lőport, csak jöjjenek ki végre. A megaláztatás teljes volt, de ennek ellenére D’Oquendo továbbra sem mozdult. Tovább már Tromp sem akarta húzni az időt, mivel tartott a közelgő téli viharoktól. Kihasználva a kedvező keleti széljárást, október 31-én elszánta magát a támadásra. (Akkoriban még sok helyen a julián naptárat használták, és eszerint a csata napja október 21-ére esett. Miután ez megegyezik a későbbi trafalgári csata napjával, a legtöbb könyvben, az érdekesség kedvéért, ezt a dátumot adják meg. Én viszont itt most mindenhol a ma is használatos gregorián naptár szerint adom meg a dátumokat. A julián naptár szerinti dátumokhoz ezekből tíz napot el kell venni.) Mivel bizonytalan volt, a közelben tartózkodó angol hajóraj hogyan fog reagálni, egy köteléket, De With parancsnoksága alatt, a Sir John Pennington vezette brit hajóraj megfigyelésére küldött, azzal a feladattal, állják útját az angoloknak, ha azok be akarnának avatkozni az eseményekbe. Két hajórajt pedig Cornelis Jol és Jan Hendriksz de Nijs commodore parancsnoksága alatt a szóba jöhető menekülési útvonalak elzárására küldött ki, hogy megakadályozzák a spanyolok menekülését. Maga Tromp a megmaradt három kötelékkel november 31-én hajnalban támadásra indult az Armada ellen. Az erős keleti szél egyenesen nekihajtotta a holland hajókat a spanyoloknak, akik viszont a számukra kedvezőtlen szélben, mely a part felé hajtotta őket, nem tudták rendezni soraikat. D’Oquendo ezúttal is tökéletes katonai impotenciáról tett tanúbizonyságot. Most sem adott semmilyen utasítást a hajóinak, s kísérletet sem tett a flotta rendezésére, vagy valamilyen csatarend kialakítására. Az egységes irányítást nélkülöző spanyol hajók mindegyike a saját szakállára harcolt, ahogy éppen tudott. A csatában részt nem vevő hajók meg sem próbáltak társaik segítségére sietni, hanem tétlenül figyelték a harcot és várták, hogy rájuk kerüljön a sor. A spanyolok általában bátran harcoltak, ám néhány hajó legénysége a közeledő holland hajóhad láttán pánikba esett, és hajóikat szándékosan partra futtatva kimenekültek a szárazföldre. A nem mindennapi látványosságot figyelő népes nézősereg nagy örömére, mely azonnal kirabolta a partra futtatott spanyol hajókat és legénységüket.
Mire beesteledett, a spanyol Armada gyakorlatilag teljesen megsemmisült. A 77 hajóból a hollandok legalább 45-öt -pontos számukat nem lehet megállapítani- felgyújtottak, elsüllyesztettek, elfogtak, jónéhányat pedig saját legénységük futtatott zátonyra. Az elmenekült hajók többségét a hollandok a következő hetekben szintén levadászták, s az eredetileg útnak indult hajók közül végül csak 13-nak sikerült visszavergődnie hazai kikötőkbe. A portugál flottát a Johan Evertsen altengernagy vezetése alatt álló zeelandi flotta semmisítette meg, szinte az utolsó szál hajóig. Elesett a portugál parancsnok, Lope de Hoces tengernagy is. (Valószínűleg a downsi katasztrófának is része volt benne, hogy a következő évben a portugálok fellázadtak a spanyol uralom ellen, és 60 éves megszállás után ismét kikiáltották saját függetlenségüket.) Maga D'Oquendo bátran harcolt zászlóshajóján, a Santiagón, melyet Tromp zászlóshajója, az Aemilia vett tűz alá. A spanyol admirálisnak a leszálló ködöt kihasználva végül sikerült elmenekülnie, és hét másik hajóval együtt elérte Dunkerque kikötőjét. A korabeli szemtanúk szerint a kikötőbe befutó Santiago úgy nézett ki, mint egy szita, s a hajón később 1700 lyukat számoltak össze. A csatában maga D'Oquendo is súlyos sebeket kapott, melyekből nem sikerült felépülnie, s nem sokkal Spanyolországba való visszaérkezése után, 1640 nyarán, meghalt. A spanyolok emberveszteségére vonatkozóan pontos adatok nem ismertek, de a legmértéktartóbb becslések szerint is csak halottakban legalább 6-7 ezer embert veszíthettek. A hollandok vesztesége összesen mintegy ezer halott és sebesült, valamint tíz hajó volt.
Tromp alighanem a vitorlás korszak legátütőbb győzelmét aratta Downsnál. A legenda szerint az ütközet után seprűt tűzött ki hajója árboccsúcsára, jelezve ezzel, kisöpörte az ellenséget a tengerekről. (Mások szerint az angolok elleni, 1652-es dungenessi ütközet után tette ezt, ez azonban kevésbé valószínű, a dungenessi győzelem ugyanis korántsem volt olyan átütő siker, hogy a szerény és mértéktartó Tromp ilyen túlzásokra ragadtatta volna magát tőle. Sok történész egyébként utólag kitalált legendának tartja a történetet, mivel akkoriban a hajó árbocára kitűzött seprű azt jelentette, a hajó eladó.) A győzelmi mámor ellenére a hollandok annyira aggódtak a semleges angol vizek megsértéséből fakadó esetleges diplomáciai kellemetlenségek miatt, hogy a helytartó, Frederick Hendrik, személyesen utazott Londonba, hogy elnézést kérjen I. Károlytól és kimagyarázza Tromp akcióját. Nem kis meglepetésükre a holland delegáció a vártnál sokkal kedvezőbb, baráti fogadtatásra talált. Károly ugyan dühös volt a holland flotta akciója miatt, azonban a spanyolok csúfos veresége rávilágított, szövetségesként Spanyolország nem sokat ér. Hollandia tekintélye viszont a győzelem után hatalmasra nőtt, és Károly inkább bennük keresett támaszt tervei megvalósításához. A két ország közti szövetséget két évvel később a holland helytartó fiának, Vilmosnak, és Károly legidősebb lányának, Mary Henriettának esküvőjével pecsételték meg.
A downsi diadal után Tromp fürdött az elismerésben, s hullottak rá a hazai és külföldi kitüntetések, rangok, címek és jutalmak. Népszerűsége az egeket verdeste. XIII. Lajos francia nemesi címet adományozott neki, a holland Parlament pedig 10 ezer gulden jutalmat szavazott meg Trompnak. (Újabb dührohamot szerezve ezzel De Withnek, aki csak ezer guldent kapott.) Társadalmi ranglétrán való emelkedését jól szemléltette harmadik házassága is. Ugyanis miután második feleségét 1639 tavaszán elvesztette, Tromp 1640 február elsején harmadszor is megnősült. Választottja ezúttal az egyik legősibb holland nemesi család sarja, az ekkor mindössze 16 éves Cornelia Teding van Berckhout volt. Az óriási felhajtással megtartott esküvő összköltsége csaknem 16 ezer guldenre rúgott, ami akkor horribilis összegnek számított. Tromp azonban egymaga állta az összes költséget. Tehette, ekkor már Hollandia legtehetősebb emberei közé számított, s vagyona a becslések szerint a százezer guldent közelítette. Harmadik házasságából később hat gyermeke született. (Margaretha Martina, 1641; Adriaen, 1642; Johanna Maria, 1644; Dina Cornelia, 1650; Maerten, 1652; Maerten Harpert, 1653)

A győzelmi mámor elmúltával azonban újra következtek a szürke hétköznapok, és a kiábrándulás. A downsi győzelem nemcsak rajongókat szerzett Trompnak, hanem szép számmal újabb ellenségeket és irigyeket is. Witte de With ellenszenve és féltékenysége Tromppal szemben Downs után már-már patológiás méretűvé fokozódott. Névtelen röpiratokat terjesztett -természetesen mindenki jól tudta, ki a szerzőjük- melyekben Trompot egyebek mellett ismét gyávasággal, alkalmatlansággal vádolta meg, a downsi csatában elért győzelmet pedig nemes egyszerűséggel magának tudta be.
A győzelem sem oldott meg mindent. A spanyolok által kibérelt angol kereskedelmi hajókon és a csata után elmenekült spanyol hadihajókon végül a Flandriába indított szállítmány negyede-harmada mégiscsak célba ért. Dunkerque továbbra is tüske maradt a hollandok körme alatt, és a kikötő blokádját továbbra is fenn kellett tartani. Ugyanakkor viszont a győzelem után a holland hajók többségét Tromp tiltakozása ellenére leszerelték és eladták, illetve visszaalakították kereskedelmi hajóvá, s a csata után nem sokkal a holland admirális ugyanabban a helyzetben találta magát, mint a csata előtt. Alig tucatnyi hajóval kellett megoldania a holland kereskedelmi konvojok és halászflották védelmét, illetve a flamand partok blokádját. Emellett néhány protokolláris feladatot is el kellett látnia. 1641 áprilisában Tromp hajója vitte Angliába a fiatal Orániai Vilmost, majd az angol király lányával kötött esküvője után, júniusban, Tromp is szállította vissza a fiatal párt Hollandiába. Az Angliában közben kirobbanó polgárháború is adott munkát a holland hajóknak. Az angol királyné 1642-ben Európába utazott, hogy a szorult helyzetben levő királypártiak számára támogatást szerezzen ottani rokonaitól. Mivel az angol hadiflotta lojalitása a királyi ház iránt erősen megkérdőjelezhető volt, a királyné Tromp hajóján utazott át a kontinensre. A Doverba érkező Trompot egyébként I. Károly angol király lovaggá ütötte. A következő év elején aztán úgyszintén Tromp hajói szállították vissza a királynét Angliába, az összegyűjtött pénzzel, fegyverekkel, és zsoldosokkal együtt.
Időközben a dunkerquei kalózok is kiheverték a korábbi csatavesztések okozta veszteségeket. A kalózflotta hajóinak száma ismét száz fölé emelkedett, és tevékenységük egyre nagyobb károkat okozott a térség kereskedelmi hajózásának. 1643-ban a hollandok végre elhatározták, egyszer s mindenkorra véget vetnek a dunkirkerek garázdálkodásának, és felszámolják a dunkerquei támaszpontot. A következő évben sikerült a tervhez megnyerni a franciák támogatását is. Az elképzelések szerint a francia hadsereg a szárazföld, a holland flotta pedig a tenger felől fogta volna ostromzár alá a várost. A kivitelezés azonban késlekedett, a franciák ugyanis egyre újabb és újabb igényekkel léptek fel, és állandóan módosítgatták a szövetség feltételeit. Újabb késedelmet jelentett, hogy ragaszkodtak ahhoz, a holland flottát Maarten Tromp vezesse. Tromp viszont közben súlyosan megbetegedett, és csaknem egy évig szolgálaton kívül, betegállományban volt. A blokádflotta vezetését ezalatt Joost Banckert ellentengernagy vette át. Hosszú huzavona után végül 1646-ban indult meg a támadás Dunkerque ellen. A francia hadsereg a szárazföld felől ostromolta a várost, a Tromp vezette holland flotta pedig a tenger felől vette szoros blokád alá a kikötőt, megakadályozva a dunkirkerek kitörési kísérleteit. A körülzárt Dunkerque végül hosszú ostrom után, októberben megadta magát. A francia főparancsnok, Condé hercege, a gazdag zsákmányból 24 ezer gulden értékű ékszert adott ajándékba Trompnak, amit természetesen De With újabb rágalomhadjárata követett.
Dunkerque eleste után a holland Parlament úgy vélte, elérkezett a béke korszaka. Valóban, nem volt a láthatáron olyan ellenség, amely veszélyeztetni látszott volna Hollandia tengeri dominanciáját. Spanyolország tengeri nagyhatalomként megszűnt létezni, a dunkirkereket felszámolták, a francia flotta gyenge volt, az angolok pedig el voltak foglalva a polgárháborújukkal. A holland Parlament, Tromp és a flotta legtöbb tisztjének dühös tiltakozása ellenére, valamennyi nagy hadihajót leszereltette, és csupán 37 fregattot hagytak meg szolgálatban, hogy védelmet adjanak a konvojok számára az egyedüli fenyegetésnek látszó kalózok ellen. Tromp új zászlóshajója a mindössze 32 ágyúval felszerelt Prinsesse Royaal Maria fregatt lett. Tromp minden alkalmat megragadott hogy kifejtse véleményét, a Parlament és a helytartó előtt egyaránt, mely szerint Hollandiának, hogy bebiztosítsa vezető helyét a tengereken, 60 erős, nagy sorhajóra lenne szüksége, melyekből 24-nek állandó szolgálatban kell állnia. Tromp elképzelése szerint a holland hajógyárakban évente legalább öt hajó építését kellett volna megkezdeni, hogy az általa elképzelt flottaépítő program időben eredményre vezessen. A Parlament hosszas viták és veszekedések után végül évi két hajó építését hagyta jóvá. Azonban ezekből sem készült el egy sem. 1648-ban ugyanis véget ért az egész Európát feldúló harmincéves háború, s a harcokat lezáró békeszerződésben Spanyolország immár hivatalosan is elismerte Hollandia függetlenségét. A készülő hajók építését ezután leállították, befagyasztották a flottafejlesztéseket, a meglevő hadihajók nagy részét -így az Aemiliát is- pedig leszerelték és eladták. Tromp tiltakozásképpen lemondott, és pályafutása során immár negyedszer, kilépett a holland haditengerészet kötelékéből.
A holland belpolitikai helyzetet tovább bonyolította a helytartó, Frederick Hendrik 1647-ben bekövetkező halála. Utódjának, Vilmosnak, már csak erőszakos eszközökkel sikerült letörnie a hatalomra törekvő ellenzéket, és biztosítania az Orániai ház uralkodó pozícióit. Vilmos lecsukatta az ellenzéki vezetőket, és hadsereggel akarta elfoglalni a központjuknak számító, s az Orániai ház fennhatóságát el nem ismerő Amszterdamot. Ekkor történt, hogy Holland tartomány az angoloktól kért segítséget a helytartó ellen, s még csatlakozását is felajánlotta a Commonwealth-ez. Amszterdam elfoglalásának tervét azonban Vilmos már nem tudta megvalósítani, mivel röviddel később, 1650 novemberében ő is meghalt, s utódként mindössze egy halála után nyolc nappal született csecsemőt hagyott hátra. (A későbbi III. Vilmos, angol király.) Az addigi ellenzék, a polgári arisztokráciát tömörítő Staaten párt, természetesen igyekezett a maga javára fordítani a helyzetet. Nem választottak új helytartót, ehelyett a hatalmat a kereskedőarisztokrácia vezetői, a régensek ragadták a kezükbe, akik nem sokkal később sikerrel erőszakoltak keresztül a Parlamenten egy olyan törvényt, mely az Orániai ház tagjait végleg kizárta a helytartói poszt betöltéséből. A régensek közül kiemelkedő szerephez jutott Dordrecht két parlamenti képviselője, Johan és Cornelis de Witt, akik a későbbiekben Hollandia teljhatalmú vezetőivé váltak. Az Orániai és a Staaten párt között késhegyig menő belpolitikai harc kezdődött, amelyben a felek a politikai gyilkosságoktól sem riadtak vissza. (A két párt közti ellentéteknek vallási színezete is volt, a politikai okokon kívül ugyanis a kálvinizmus két ága is szemben állt itt egymással.) Az egész országot megosztó és feldúló belviszályban a flotta nagyobbik része az Orániai párt oldalára állt, ami egyebek mellett azzal a következménnyel járt, hogy a régensek visszafogták a flottának szánt pénzeket, így az amúgy is lassú flottafejlesztés szinte teljesen leállt.
Tromp, aki hosszas rábeszélés után nem sokkal Vilmos halála előtt ismét visszatért a hajóhad kötelékébe, maga is az Orániai párt oldalára állt -annak ellenére, hogy Vilmos a flotta rovására inkább a szárazföldi hadsereget igyekezett fejleszteni-, aminek köszönhetően az ország új urai bizalmatlanul és gyanakodva figyelték tevékenységét. 1651-ben utánpótlást szállított a királypárti angol flotta számára, mely Rupert herceg vezetése alatt még ekkor is harcolt a köztársaságiak ellen, majd egy hajórajjal a számára oly balvégzetű Földközi-tengerre indult. A Mediterránum azonban most is balszerencsés helynek bizonyult Tromp számára. A holland hajókon járvány tört ki, melyben a tengernagy is súlyosan megbetegedett, s betegsége miatt egészen 1652 tavaszáig szolgálaton kívül volt.

Időközben Angliában végérvényesen diadalmaskodtak Cromwell köztársaságpárti csapatai, s a királypártiak ellenállásának utolsó gócpontjait is felszámolva sikerült stabilizálniuk az ország helyzetét. A belpolitikai helyzetet rendezve Cromwell figyelme az ország külső expanziója felé fordult. A Commonwealth folytatta az I. Károly által elkezdett flottaépítést, és az 1651-ben kihirdetett Navigation Act törvényeivel igyekezett megtörni a holland tengeri kereskedelem monopolhelyzetét. Miután a korábbi közös ellenség, Spanyolország jelentette fenyegetés megszűnt, az addig szövetségben álló két ország között felszínre kerültek az addig lappangó ellentétek. Mindkét állam az északi kereskedelem ütőerének számító La Manche Csatorna mentén feküdt, s természetesen mindketten szerették volna ezt a rendkívül fontos kereskedelmi útvonalat kizárólagosan ellenőrizni és kézben tartani. A két ország közti viszonyt még feszültebbé tette, hogy korábban, az angol polgárháború idején, Hollandia aktívan támogatta a királypárti erőket. Mindezek ellenére is a két ország egyaránt igyekezett elkerülni a háborút. A hollandok alapvetően kereskedők voltak, akik számára nem a háborús dicsőség, hanem a profit számított, és nem állt érdekükben egy költséges és a kereskedelem szempontjából súlyos hátrányokkal járó háború. Az angolok pedig egyrészt természetes szövetségest láttak a szintén köztársaságpárti és szintén protestáns hollandokban, másrészt pedig tartottak tőle, hogy a félelmetes hírű holland flotta túl kemény diónak fog bizonyulni egy háború esetén. 1651 elején népes angol delegáció érkezett Hollandiába, hogy megpróbálja elsimítani a két ország közti ellentéteket. A hosszú tárgyalások azonban nem jártak sikerrel, ugyanis a holland igényeknek volt egy pontja, amely az angolok számára mindenképpen elfogadhatatlan volt, mégpedig a tengeri kereskedelem szabadságának biztosítása. Az angolok jól tudták, hogy azonos feltételek mellett képtelenek állni a versenyt a hollandokkal, akik ekkoriban több kereskedelmi hajóval rendelkeztek, mint a világ összes többi állama együttvéve. (Kb. 15 ezerrel.)
A tárgyalások kudarca után, 1651 októberében aztán kihirdették a Navigation Act rendelkezéseit, melyekkel a saját tengeri kereskedelmüket igyekeztek előnybe juttatni a hollandokéval szemben. A Navigation Act elrendelte, hogy idegen országból származó árukat csak olyan angol hajók szállíthatnak be a brit szigetekre, melyek kapitánya, és a legénység legalább 3 része, angol nemzetiségű. Európából származó árukat a termelő országok hajói is bevihettek Angliába, de magasabb vámok mellett. Angol hajók is csak a termelő országokból szállíthattak be árut, közvetítő országokból nem. A nem brit halászok által kifogott halért dupla vámot kellett fizetni. Mindezen rendelkezések nyilvánvaló célja a közvetítő kereskedelemből és a halászatból élő hollandok kiszorítása volt a brit vizekről. Ezek az intézkedések igazából nem voltak újszerűek, vagy félszáz évvel korábban az angolok a kereskedelmi behozatal hasonló szabályozásával adták meg a kegyelemdöfést az észak-német Hanza szövetségnek is. A világ szinte minden államával élénk kereskedelmet folytató Hollandia számára azonban a Navigation Act intézkedései csupán súlyos, de korántsem végzetes csapást jelentettek. Az ebből fakadó veszteség jókora érvágás volt ugyan a holland kereskedelem számára, de egyáltalán nem fenyegetett olyan katasztrófával, amelynek elhárítására céljából háborúba kellett volna lépniük. (Ellentétben mondjuk a háromszáz évvel későbbi eseményekkel, amikor az amerikaiaknak hasonló kereskedelmi szankciókkal sikerült a Hollandiánál sokkal sérülékenyebb Japánt beleugratni a háborúba.) A hollandok továbbra is ügyeltek arra, hogy ne provokálják az angolokat, és megőrizzék a békét. Az angol oldalnak szintén nem állt érdekében a háború kirobbantása. Legalábbis az angol történetírók szerint… A magam részéről azonban némileg kételkedek az angol békevágy őszinteségében. Az angol Parlament ugyanis nem sokkal ezután engedélyezte az angol hajóknak, hogy a királypártiaknak támogatást nyújtó francia, illetve a francia árukat szállító semleges kereskedelmi hajókat megtámadják és elfogják. Gondolom mondani sem kell, hogy ennek a rendeletnek a fő célpontja és fő kárvallottja nyilván nem a gyerekcipőben járó francia tengeri kereskedelem, hanem a francia árukat szállító semleges kereskedelmi hajók lehettek, melyek természetesen csaknem kizárólag holland nemzetiségűek voltak. Az angolok igazi céljait a hivatalos szövegeknél alighanem jobban megvilágítják Monck tábornok ekkoriban elhangzott szavai: „A hollandoknak túl sok kereskedőjük van, de az angolok el vannak rá szánva, hogy elvegyék őket tőlük.” (Az angolok küldetéstudata, mely szerint ők hivatottak arra, hogy a tengerek, és közvetve a világ urai legyenek, már ekkoriban is jelen volt és hatott. John Selden már 1635-ben megjelentette nagy sikerű könyvét, melyben először fejtette ki a fenti gondolatokat.)
A kereskedelmi hajózásuknak egyre nagyobb veszteséget okozó támadások miatt a holland Parlament vonakodva ugyan, de hozzájárult 150 kereskedelmi hajó felfegyverzéséhez, ám elutasította Tromp javaslatát a holland admiralitások hajórajainak összevonásáról. Tromp szerint ugyanis az öt Admiralitás hajórajait, melyek a gyakorlatban egymástól függetlenül tevékenykedtek, egyesíteni kellett volna, és ezek így már elegendő erőt képviselhettek ahhoz, hogy a Csatornába kifutva fenyegető jelenlétükkel lekössék az angol flotta hajóit, és ezzel biztosítsák a kereskedelmi konvojok átjutását. A holland Parlament azonban túl provokatívnak találta, és elvetette ezt az ötletet. Rövidesen azonban az angolok egy újabb, különös rendelettel adták tanúbizonyságát mindent elsöprő békevágyuknak. A Parlament levéltárából előkotortak egy mindenki által rég elfeledett, középkori rendeletet, mely szerint a Csatornán áthaladó hajók kötelesek félárbocra engedett lobogókkal tisztelegni az útjukba kerülő angol hajók előtt. Cromwell, nyilvánvaló provokációs célzattal, most újra hatályba léptette ezt a rendeletet. Bár a holland Parlament és az admiralitások utasították hajóikat, hogy kerüljék a konfliktust az angolokkal és ne üljenek fel a provokációknak, sok holland kapitány mégis tűrhetetlennek érezte az angolok pofátlanságát, és megtagadta a tisztelgést a brit hajók előtt. Ezt követően számos kisebb összetűzésre került sor a Csatornán a holland és a brit hajók között. 1652 május 29-én Tromp hajói, melyek egy kereskedelmi konvojt kísértek hazai kikötőkbe, Dover közelében összetalálkoztak egy Robert Blake vezette, 25 hajóból álló angol kötelékkel. Trompnak ugyan 40 hajója volt, de a zászlóshajót, az 54 ágyús Brederodét leszámítva, egyik sem volt 34 ágyúsnál nagyobb.
A közhiedelemmel ellentétben Tromp nem utasította vissza a tisztelgést az angol hajók előtt, ám úgy vélte, elég, ha csak flottájának a zászlóshajója engedi félárbocra a lobogót. Blake azonban ragaszkodott ahhoz, hogy minden holland hajó eressze félárbocra zászlaját. Míg alkudoztak, az angol hajók közvetlen közelre megközelítették a hollandokat, majd a már betöltött ágyúikból három lövést adtak le a holland zászlóshajóra. Állítólag csak figyelmeztető lövéseknek szánták őket, ám ha ez így van, a brit tüzérek igencsak pocsékul céloztak, mert a harmadik lövés eltalálta Tromp hajóját, és megsebesítette a kormányosát.
Válaszként Tromp is leadatott egy oldalsortüzet az angol hajókra. Vigyázott rá, hogy ne találjanak el semmit, ám a mögötte haladó többi holland hajón a zászlóshajó lövéseit tűzmegnyitási parancsként értelmezték, és ők is tüzet nyitottak az angolokra, ezúttal már igaziból. Hosszú, elkeseredett tűzharc bontakozott ki a két flotta között, melynek csak az éjszaka vetett véget. Blake megpróbált áttörni a holland kereskedelmi konvojhoz, hogy elfogja azt, Tromp azonban ismét csatasorba állította hajóit, s a konvoj és az angolok közé állva visszaverte a brit támadásokat. A konvoj másnap sértetlenül be is futott a holland kikötőkbe, s az angoloknak meg kellett elégedniük azzal a sovány sikerrel, hogy két holland hadihajót sikerült elfogniuk. Igaz, ezek egyikét a hollandok még aznap este visszafoglalták. Egyébként az angol verzió szerint természetesen Tromp volt az, aki orvul megtámadta a briteket, mellyel szerintük az Orániai párti admirális szándékosan háborút akart kiprovokálni, hogy azzal meggyengítse a Staaten pártot. Ennek a változatnak minden bizonnyal semmi alapja nincsen. A hollandok valóban mindenképpen el szerették volna kerülni a háborút, amely ellentétes volt érdekeikkel, és parlamenti vizsgálóbizottságot állítottak fel az incidens kivizsgálására, mely végül vétlennek nyilvánította Trompot az ügyben. Maga Tromp is levélben kért elnézést Blake-től az incidens miatt, és egyben kérte az elfogott holland hajó visszaszolgáltatását. Természetesen hiába. A holland Parlament egyenesen az akkori miniszterelnököt (Grand Pensionary, a legmagasabb rangú államhivatalnok, nagyjából a mai miniszterelnöknek megfelelő rang), Adriaan Pauw-t küldte Londonba, hogy elsimítsa az eset keltette hullámokat.