Hasznos linkek



Ezen gyűjtésünkben John Hawkins és David Farragut admirálisokról olvashattok.

Kép

Kép

Kép John Hawkyns

Kép

John Hawkins (Plymouth, 1532 – 1595. november 12), hajóépítő, kereskedő, az angol királyi tengerészet parancsnoka, kalóz.

Az angliai Plymouth tekintélyes polgárcsaládjában született. Apja William Hawkins, VIII. Henrik angol király bizalmasa, tengerészkapitány. Édesanyja Joan Trelawney, akinek felmenője a Plantagenet dinasztiából származó Plantagenet Eleonóra és rajta keresztül III. Henrik angol király. Sir Francis Drake kapitány második unokatestvére, aki vele tartott második útján. A 16. század második fele, I. Erzsébet királynő kora Anglia tengeri nagyhatalommá válásának korszaka.Ebben jelentős szerepet játszott az, hogy az angol társadalom lényegesen szabadabb, demokratikusabb volt, mint a hanyatlóban levő Spanyol Birodalom. A Hawkyns polgárcsaládhoz hasonló családok, a londoni city polgárai és befektető kereskedői (merchant adventurers) jelentős befolyással bírtak a spanyolnál lényegesen gyengébb angol királyi hatalomra. A spanyol nagyhatalom visszaszorulására a birodalmi túlterjeszkedésen túlmenően, jelentős hatással voltak az angol hajóépítők által kifejlesztett modern hajóépítési megoldások, valamint a Hawkyns által gyakorolt háromoldalú kereskedelem is. Hawkyns európai árukat vitt a dél-afrikai portugál gyarmatokra. Ott fekete rabszolgákat rabolt vagy vásárolt, és ezeket Dél-Amerikába vitte, ahol eladta, nemesfémekre és más nyersanyagokra cserélte. Ezek a kalózutak, melyek jelentős hasznot hajtottak a vállalkozásokat finanszirozó tőkéseknek és a királynőnek, egyben hozzájárultak a spanyol világhatalom megtöréséhez is. Bár a rabszolgákkal kereskedés ma visszatetszést kelt, akkor széles körben elfogadott eljárás volt. Bevett eljárásnak számított Afrikában és Európában is. A magát kereszténynek tartó I. Ferenc francia király a gazdaságilag és jelentős részben hadseregében is rabszolgatartásra épülő török birodalom kitartó szövetségese, támogatója. A törökök közép-európai – részben rabszolgaszerző – hadjáratait Nyugat-Európa jelentős pénzügyi körei (például Velence) támogatták és részben szervezték is. A rabszolgatartás azonban nem volt ismeretlen Európa nyugati részén sem

, ahol túlzott alkalmazása ellen I. Erzsébet is fellépett - kevés sikerrel.

1555–ben három hajóval a Karib-térségbe hajózott Sierra Leone érintésével. Elrabolt egy portugál rabszolgaszállító hajót. Bár két hajóját a spanyol hatóságok lefoglalták, eladta a rabszolgákat Santo Domingóban, és így nagy hasznot hajtott a londoni befektetőknek. Az utazás következtében a spanyolok betiltották az angolok kereskedését gyarmataikon.

Második utazása még eredményesebb volt. 1564-ben I. Erzsébet angol királynőtől kibérelte a hatalmas, 700 tonna vízkiszorítású Jesus of Lubecket. Három hajójával Borburatába hajózott. Odafelé a hajóúton körülbelül 400 afrikait ejtett fogságba. Borburata után Rio de la Hachá–be hajózott. A spanyol hivatalnokok vámok kivetésével próbálták megakadályozni azt, hogy Hawkyns eladja a rabszolgákat. Hawkyns azonban visszautasította a vámfizetést és azzal fenyegetőzött, hogy felgyújtja a városokat. A rabszolgák eladása után Floridába hajózott egy francia kolónioához. 1566 szeptemberében ért vissza Angliába. Befektetőinek 60%-os hasznot ért el.

Harmadik utazása 1567 –ben kezdődött. Elfoglalta a portugál Madre de Deus (Isten Anyja) rabszolgaszállító hajót. A zsákmányolt 400 rabszolgával átkelt az Atlanti-óceánon. San Juan de Uluá-nál(ma Vera Cruz) feltartóztatta egy jelentős spanyol hajóflotta, mely az új alkirályt vitte a spanyol gyarmatra. Az ütközetben csak két angol hajó menekült meg, Hawkyns nyomorúságos körülmények között tudott csak hazatérni. Hawkyns az angol királynővel közös vállalkozásáról An Alliance to Raid for Slaves (Szövetség rabszolgák szerzésére) című jelentésében számolt be. Leírta azt, hogy kalózkodása milyen szorosan összefüggött az angol rabszolga kereskedelemmel, és arról is, hogy az európaiak sikeres rabszolga kereskedése milyen nagymértékben függött afrikai szövetségeseiktől, akik ebben hajlandóak voltak együttműködni az európaiakkal.

1571-ben az angol parlament tagja lett. Benjamin Gonson halála után, 1578 január 1–jétől a királyi haditengerészt kincstárnoka. Az általa bevezetett reformok sokak érdekét sértették. Határozott véleménye volt, hogy az angol haditengerészet világelső, így a tengerészeket megfelelően meg kell fizetni. Nagy létszámú, de érdektelen embereknél többet ér kisebb számú, de elkötelezett, jól megfizetett tengerész. A hajóépítésben számos újítás bevezetése fűződik a nevéhez. Ezek az újítások is jelentős szerepet játszottak abban, hogy a támadó Spanyol Armadával szembeszálló angolt haditengerészet technikai fölényben volt. A csata lefolyása szempontjából döntő jelentősége volt annak is, hogy míg Erzsébet királynő tapasztalt tengerészekre bízta a hadjárat vezetését, addig a spanyol armadát a hozzá nem értő spanyol király részletes és végrehajthatatlan utasításai mellett jó szándékú, de ugyancsak hozzá nem értő spanyol főurak vezették. A haditanácsban is többségben voltak a szárazföldi csapatok képviselői a tengerészekhez képest. 1588–ban Hawkyns a spanyol-angol ütközet három angol parancsnoka közül az egyik, zászlóshajója a Victory. Valószínű, hogy Calais–nál Hawkyns alkalmazott először támadó eszközként felgyújtott, és az ellenfélre eresztett hajót. Az ütközetben játszott szerepéért a királynő lovaggá ütötte.

1595–ben elkísérte második unokatestvérét, Sir Francis Drake-et kalózútjára, melyen sikertelenül támadták meg San Juant. Mindketten megbetegedtek. Hawkyns meghalt Puerto Ricó-nál. 2006 júniusában leszármazottja, Andrew Hawkins nyilvánosan bocsánatot kért azért, hogy felmenője részt vett a rabszolga-kereskedelemben.

Kép

KépKép

Kép David Farragut

Kép

David Glasgow Farragut (1804. július 5. – 1870. augusztus 14.) az Egyesült Államok haditengerészetének admirálisa volt az Amerikai polgárháború alatt. Az Egyesült Államok függetlensége után ő érte el először az ellentengernagyi, az altengernagyi, majd a tengernagyi rangot. Az amerikai kultúrában elsősorban egyik leghíresebb parancsa révén emlékeznek rá: a Mobile Bay-i csata során „Damn the torpedoes, full speed ahead!” (kb. „Pokolba a torpedókkal, teljes gőzzel előre!”) felkiáltással vezette be flottáját az aknákkal teli Mobile Bay öbölbe.[1]

Farragut szülei Jorge Farragut és Elizabeth Shine Farragut voltak, akik a déli Tennesse államban éltek a Campbell’s Station nevű településen, Knoxville közelében. Farragut a Tennessee folyón hajózó kompon született. Jorge Farragut spanyol származású folyami hajókapitány volt, aki az amerikai függetlenségi háborúban is harcolt, majd Tennessee-ben költözött. Fia "James" néven született, de 1812-ben megváltoztatták nevét, miután 1808-ban David Porter későbbi sorhajókapitány örökbe fogadta. Farragut ezzel az amerikai polgárháború két másik magas rangú tengerészének, David Dixon Porter admirálisnak és William D. Porter parancsnoknak lett a féltestvére.

Haditengerszeti karrierje 1810-ben kezdődött, amikor az amerikai haditengerészet kadettje lett. 12 évesen már részt vett az 1812-es brit–amerikai háborúban. A háborúban kapta első parancsnoki kinevezését is, egy zsákmányolt brit bálnavadászhajó parancsnoka lett.

1814. március 28-án megsebesült és fogságba esett, amikor az angol HMS Phoebe és HMS Cherub hadihajók megtámadták és elfoglalták a mostohabátyja, David Porter által vezetett USS Essex hadihajót, amely az Csendes-óceáni vizeket az angol bálanvadászhajókat zaklatta.

1853-ban a haditengerészetért felelős államtitkár, James C. Dobbin kinevezte a leendő Mare Island Haditengerészeti Hajógyár (Mare Island Naval Shipyard) parancsnokává, Farragutnak kellett létrehoznia a hajógyárat. 1854. augusztusában utazott Washington, D.C.-be, hogy kinevezését átvegye, majd 1854. szeptember 16-án a hajógyár megkezdte működését a California államban Vallejo település szomszédságában található Mare Island szigeten. A hajógyár a haditengerészet legfontosabb támaszpontja volt a csendes-óceáni partvidéken. Farragut 1858. július 16-ig volt a hajógyár parancsnoka.

A polgárháború kitörése után a Mexikói-öböl nyugati részét blokád alatt tartó haditengerészeti különítmény, a West Gulf Blockading Squadron parancsnokának nevezték ki, zászlóshajója a USS Hartford volt. 1862. áprilisában, heves tüzérségi előkészítés után, a Fort Jackson és Fort St. Philip erődök tüzén áttörve elfoglalta New Orleans kikötőjét, illetve április 29-én a várost is. A város bevétele után kapta meg az ellentengernagyi rangot (1862. július 16-án), amely korábban nem létezett az amerikai haditengerészetben.

Ugyanebben az évben hasonló módon próbálkozott Vicksburg bevételével: a part menti erődöket leküzdve támadta a kikötőt, de 1862. júliusában 38 hajóból álló flottáját visszavonulásra kényszerítette a déliek által sebtében elkészített páncélozott hadihajó.

Igen agresszív és időnként önfejű parancsnok volt, aki gyakran nem tudott együttműködni parancsnoktársaival. Port Hudson ostroma során a haditerv értelmében Farragon flottájának úgy kellett volna áttörni az erőd ágyúinak tüzén, hogy közben a Nathaniel Banks tábornok parancsnoksága alatt álló szárazföldi csapatok elterelő támadást indítanak. A támadás időpontját 1863. március 15-én reggel 8.00-ra tűzték ki, de Farragon önkényesen március 14-én este 9.00-kor parancsot adott a támadásra. Az elterelő hadművelet híján a déliek minden ágyújukat Farragot flottájára tudtak irányítani és indokolatlanul nagy veszteségeket okoztak neki.

Ennek megfelelően Farragon flottája visszavonulásra kényszerült, mivel csak két hajója tudott áttörni az erőd ágyúinak tüzén. Farragon ezután nem is vett részt Port Hudson ostromában, és Banks tábornok a haditengerészeti lövegek támogatása nélkül volt kénytelen folytatni az erőd ostromát. Az északiak két szárazföldi támadást indítottak az erőd ellen és mindkettőt súlyos veszteségekkel visszaverték, vagyis Farragon döntése a haditengerészet és a szárazföldi haderő számára is súlyos gondokat okozott. 1863. július 4-én Vicksburg megadta magát, majd 1863. július 9-én a Missisippi folyón déli kézen maradt egyetlen nagy erődítmény, Port Hudson is megadta kapitulált. A Missisippi folyó feletti ellenőrzés megszerzése az északi stratégia egyik kulcsfontosságú eleme volt, Port Hudson megadása után a déli konföderáció lényegében két részre szakadt.

1864. augusztus 5-én Farragut jelentős győzelmet aratott a Mobile Bay-i csata során, az Alabama állambeli Mobile várostól nem messze. Ekkorra Mobile volt a Mexikói-öbölben az utolsó jelentős kikötő, amelyet a déliek ellenőriztek. Az öblöt a déliek aláaknázták a tengerfenékhez rögzített aknákkak (amelyeket akkoriban torpedónak hívtak).[2] Farragut parancsot adott flottája hajóinak, hogy az aknákat figyelmen kívül hagyva nyomuljanak be az öbölbe. Amikor az USS Tecumseh aknára futott és süllyedni kezdett, a flotta hajói visszavonulást kezdeményeztek.

Farragut zászlóshajója, az USS Hartford kötélzetében kialakított harcálláspontjáról látta, hogy a hajók visszafordulnak. A közeli USS Brooklyn hadihajóra kiabált át, hogy megtudja ennek okát, ahonnan azt válaszolták: "Torpedók!". Farragut ekkor adta ki híressé vált parancsát (amelyet leggyakrabban rövidítve idéznek): "Damn the torpedoes! Four bells. Captain Drayton, go ahead! Jouett, full speed!"[3][4] (kb.: "Vesszenek a torpedók! Négy harand. Drayton kapitány, előre! Jouett, teljes gőz!").

A flotta többi hajója nem futott aknára, behatoltak az öbölbe, majd Farragut irányításával legyőzték a Fort Morgan és Fort Gaines erődöket és Franklin Buchanan déli admirális flottáját. A győzelem után 1864. december 21-én altengernaggyá, majd a háború után, 1866. július 25-én tengernaggyá léptették elő.

Utolsó aktív parancsnoki tisztségében az European Squadron parancsnoka volt 1867-1868 között, zászlóshajója az USS Franklin volt. Ezt követően sem nyugdíjazták, egészen haláláig aktív státuszban maradt - ezt a kitüntetést rajta kívül csak öt másik amerikai tengerésztiszt kapta meg.[5]

1870-ben, hatvankilenc éves korában halt meg a New Hampshire-i Portsmouth-ban. Bronxban, a Woodlawn Cemetery-ben temették el. Második feleségétől, Virginia Loyall-tól született egyetlen fia, Loyall Farragut.

Karrierje és parancsnoki tisztségei:

  • 1812 - kinevezik az USS Essex hadihajóra.
  • 1815 – 1817: a Földközi-tengeren szolgál az USS Independence és a Macedonian fedélzetén.
  • 1818: kilenc hónapig tanulmányokat folyatott Tuniszban.
  • 1819: hadnagyként szolgált az USS Shark hajón.
  • 1823: megkapta az USS Ferret parancsnoki tisztét.
  • 1825: hadnagyként az USS Brandywine-on szolgál.
  • 1826 – 1838: számos hajón teljesített szolgálatot.
  • 1838: kinevezik az Erie parancsnokává.
  • 1841: előléptetik fregattparancsnokká.
  • A Mexikói-amerikai háború során az USS Saratoga parancsnoka.
  • 1848 – 1850: a Virginia állambeli Norfolk Navy Base haditengerészeti támaszponton állomásozik.
  • 1850 – 1854: a fővárosban, Washingtonban szolgál.
  • 1855: előléptetik sorhajókapitánnyá.
  • 1854 – 1858: létrehozza a Mare Island Navy Yard haditengerészeti támaszpontot.
  • 1858 – 1859: az USS Brooklyn parancsnoka.
  • 1860 – 1861: ismét a Norfolk Navy Yard-on állomásozik.
  • Az Amerikai polgárháború alatt flottaparancsnok
  • 1862. január: az USS Hartford fedélzetén a West Gulf Blockading Squadron flotta (17 hadihajó) parancsnoka.
  • 1862: elfoglalja New Orleans-t.
  • 1862. július 16: előléptetik ellentengernaggyá.
  • 1863. május: az USS Monongahela parancsnoka.
  • 1863. július: az USS Tennessee parancsnoka.
  • 1864. szeptember: felajánlják neki a North Atlantic Blocking Squadron flotta parancsnoki tisztségét, de visszautasítja.
  • 1864. december 21: altengernaggyá léptetik elő.
  • 1866. július 25: tengernaggyá léptetik elő.
  • 1867. június: az USS Franklin parancsnoka.
  • 1867 – 1868: az European Squadron flottaegység parancsnoka.

Kép