Hasznos linkek



Ezen gyűjtésünkben Michiel de Ruyter és Sir.William Blight admirálisokról olvashattok.

Kép
Kép
KépMichiel de Ruyter

Kép

Michiel de Ruyter (Michiel Adriaenszoon de Ruyter, 1607. március 24. Vlissingen1676. április 29. Siracusa) holland tengernagy, nemzeti hős, a hadtörténet legnagyobb tengernagyainak egyike; Jack Sweeman: „Admirálisok” című, nemzetközileg is elismert könyvében a hadtörténelem kilenc legkiválóbb tengernagya közé sorolta. Egy rövid ideig a szárazföldi tüzérségnél szolgált. A flottánál vitorlamester-tanoncként kezdett, így járta végig a ranglétrát. Johan de Witt mellett a holland flotta újjászervezőjeként tartják számon; a flotta parancsnokává 1673-ban nevezték ki. Leghíresebb győzelmét a négynapos csatában az angolok ellen aratta. Számos esetben sikerekkel harcolt a franciák, az angolok és a svédek ellen; a magyar történelemben a protestáns prédikátorok kiszabadításával szerzett érdemeket.Vlissingenben született Adriaen Michielszoon sörfuvarozó (korábban tengerész) és Aagje Jansdochter tizenegy gyermeke közül negyedikként. A helyi nagytemplomban még aznap Michiel Adriaenszoon névre keresztelték; a Ruyter nevet 1663-ban használta először anyai nagyapja után, aki ruiter, azaz lovaskatona volt a hadseregben. A "de" szócskát néhány évvel később biggyesztette elé.

Az élénk szellemű, vállalkozó kedvű gyerek annyira rosszul tanult, hogy el is küldték az iskolából. A kötélverő mesterséget sem sikerült kitanulnia — később ezt úgy fogalmazta meg, hogy egyedül a tengerész hivatásra volt alkalmas. Tengerész pályafutását 1618-ban (tizenegy évesen), mint vitorlamester-tanonc kezdte meg. A szárazföldön zabolátlan Michiel a hajón szorgalmas, engedelmes és tanulékony tengerésznek bizonyult, és viszonylag gyorsan másod-vitorlamester, majd első tiszt lett.

1622-ben önként jelentkezett tüzérnek a szárazföldi hadseregbe, és Bergen-op-Zoom partjainál harcolt a spanyolok ellen. Pár hónapos szolgálat után visszatért a tengerészethez, de a szárazföldön szerzett tapasztalatait később kiválóan kamatoztatta a hajótüzérségnél.

1623-tól 1631-ig a Lampsin fivérek vlissingeni székhelyű vállalkozásának dublini kirendeltségében dolgozott. Először 22 éves korában nevezték ki egy kereskedőhajó kapitányának. Egy ízben spanyol kalózok fogságába esett, de sikerült megszöknie, és Franciaországon át, gyalog, koldulva tért haza. 1631-ben végleg hazatért, és feleségül vette Maayke Velderst. Házassága rövid életűnek bizonyult, mert hitvese még az év végén, gyermekágyi lázban elhunyt.

Feleségének halála után elvállalta egy, a Jan Mayen-sziget vizein tevékenykedő bálnavadász („schipper”) hajóraj parancsnokhelyettesének posztját. Három, bálnavadászattal töltött év után másodszor is megnősült; ezúttal Neeltje Engelst, egy gazdag polgár lányát vette feleségül — három gyermekük érte meg a felnőttkort. Felszerelt egy saját hajót — a 400 tonnás Salamandert (Szalamandra), és azzal járta tovább a tengereket.1637-ben jó nevű tengerész volt; ekkor kapta első kapitányi megbízatását hadihajón (egy Dunkirkből tevékenykedő kalózhajón). Ezt a megbízatását is sikeresen látta el, ezért 1640-ben ellentengernaggyá nevezték ki. 1641-ben Zeeland tartomány admiralitása kibérelte a Salamandert, hogy fölfegyverzett kereskedőhajókból összeállítson egy kisebb hajórajt, amit a spanyol uralom ellen fölkelni készülő portugálok megsegítésére kívántak küldeni. A raj parancsnokává de Ruytert tették; zászlóshajója a Haze volt.

A holland flotta parancsnokának második helyetteseként vett részt az 1641. november 4-én a Szent Vince-foknál (Portugália délnyugati csücskénél) vívott ütközetben, amelyben a Jan Gijssels admirális vezette hollandok legyőzték a spanyol ezüstflottát. Hollandia és Portugália hamarosan összekülönbözött a gyarmatok (főleg Brazília) megosztásán, és Hollandia visszahívta hajóit

Hadi tapasztalatait is felhasználva szerelte fel újra a Salamandert, hogy bekapcsolódjon az anyaországot Marokkóval és Holland Nyugat-Indiával összekötő kereskedelembe. A gazdag kereskedővé avanzsált de Ruytert mélyen lesújtotta második feleségének hirtelen halála 1650-ben. Miután másodszor is megözvegyült, négy gyermekét egy ideig egyedül nevelte. 1652-re számottevő vagyont halmozott fel. Ekkor harmadszor is megnősült (harmadik felesége Anna van Gelder), és visszavonult a kereskedelmi életből. Ekkor azonban kitört az első angol–holland háború, és ezzel az akkor már 45 éves de Ruyter pályafutása hirtelen fordulatot vett.

Amikor kitört az első angol–holland háború (1652–1654), de Ruytert felkérték, hogy legyen egy magánpénzekből felállított zeelandi hajóraj parancsnoka. Először visszautasította az ajánlatot, de hosszas rábeszélésre végül aláírta a szerződést — egyetlen útra…

Ekkor nevezték ki helyettes vezérhajó-kapitánynak, ami nem volt szokványos rendfokozat: a gyakorlatban ezt azt jelentette, hogy Witte de With altengernagy hajórajában az admirális első helyettese lett (a flotta főparancsnoka a kor legnagyobbnak tartott admirálisa, Maarten Tromp volt). A hajóraj élén 1652. augusztus 26-án sikerrel védett meg egy áruszállító konvojt a plymouthi csatában.

Maarten Tromp alatt szolgálva vett részt 1652. október 8-án a Kentish Knock-i győzelemben, majd flotta utóvédjének parancsnokaként 1653 mindhárom nagy tengeri csatájában:

Mivel Tromp admirális Scheveningennél elesett, Johan de Witt altengernaggyá léptette elő de Ruytert, és felkínálta neki a flotta parancsnokságát. Ő nem fogadta el a megbízatást, mert attól tartott, hogy ezzel magára haragíthatja az idősebb tiszteket. Ehelyett az amszterdami admiralitás ellentengernagya lett nem sokkal azelőtt, hogy a háború 1654 májusában véget ért volna.

De Ruyter a háború után is a flottánál maradt. Több expedícióban vett részt Portugália ellen. 1655–1656-ban egy hajóraj élén a Földközi-tengeren védte a holland kereskedőhajókat az arab tengeri rablóktól. Zászlóshajója a Tijdverdrijf volt.

Nem sokkal azután, hogy visszaérkezett Amszterdamba, a Dánia megsegítésére, a svédek ellen küldött flottába osztották be. Ebben a háborúban Jacob van Wassenaer Obdam tengernagy helyetteseként vett részt 1656 júliusában a Danzig felmentésével végződött flottaműveletekben, és elfoglalta Nyborg városát Fyn szigetén. III. Frigyes dán király személyes barátja lett, és a király Dánia lovagjává ütötte.

A következő hét évben Portugália partjainál, illetve újra a Földközi-tengeren vett részt kisebb akciókban. 1664-ben Nyugat-Afrika partjai előtt megütközött a holland rabszolgakereskedő telepeket elfoglaló angolokkal, visszafoglalta Guineát, majd az észak-amerikai holland gyarmat megsegítésére indultt

Az Atlanti-óceánon hajózva tudta meg, hogy kitört a második angol–holland háború. Lerohanta Barbados szigetét, lerombolta a kikötőt és a hajóépítő műhelyt. Ezután észak felé vette útját, és mielőtt visszatért volna az anyaország vizeire, kifosztotta Új-Fundlandot.

Időközben van Wassenaer tengernagy elesett a katasztrofális vereséggel zárult lowestofti csatában, és a hollandok afféle csodatévőként várták de Ruyter visszatértét.

Az Észak-Amerikába küldött flotta augusztus 6-án érkezett vissza, és a kikötőben ezrek gyűltek össze üdvözlésére. Johan de Witt ismét de Ruytert kérte fel az egyesült holland flotta főparancsnokának, és augusztus 11-én már ki is nevezték. Az év hátralevő részét főleg szervezéssel, az egységek kiképzésével és a konvojok biztosításával töltötte. Az újjáalakított flottát a következő év tavaszán vezette a nyílt tengerre abban a reményben, hogy sikerül revánsot vennie az előző évi vereségekért, és bosszút állhat van Wasssenaer haláláért. Ekkor lett zászlóshajója az ezzel híressé vált sorhajó, a De Zeven Provincien (Hét Tartomány).

Pályafutásának legnagyobb haditetteként a 1666. június 1–4-én a négy napos csatában fényes győzelmet aratott az angol flotta felett. A következő év augusztusában azonban elpártolt tőle a hadiszerencse, és a szent Jakab-napi csatában vereséget szenvedett; maga is épp hogy csak el tudott menekülni a hadszíntérről. A vereség hatására kiújultak ellentétei korábbi parancsnokával és aktuális helyettesével, Cornelis Tromppal, aki maga is aspirált a főparancsnok tisztségére.

A megrongált hajókat egy hónap alatt megjavították, és a holland flotta ismét kifutott a tengerre, de az év hátra levő része komolyabb ütközet nélkül telt el. A néhány kisebb összecsapás egyikén de Ruytert sajátos baleset érte: belélegezte egy gyújtózsinór még izzó darabkáját, és az megégette a torkát. A seb csúnyán elfertőződött, és az admirális hónapokig az ágyat nyomta. Amint úgy-ahogy felépült, 1667. június 19–24-én maga vezette a holland flottát a medwayi rajtaütésre: Johan de Witt tervei alapján fölhajóztak a Temzén, és megsemmisítették a pénz hiányában átmenetileg kikötött és leszerelt, legénység nélkül álló angol hajókat — 3 nagy és 10 kisebb hadihajót gyújtottak föl. Mielőtt visszavonultak volna, még elfogtak két angol hajót: a Unity-t és az angol flotta zászlóshajóját, a Royal Charlest; ezeket magukkal vitték Hollandiába.

A medweyi rajtaütés sikere döntően hozzájárult ahhoz, hogy az angolok békét kérjenek. De Ruyter egészsége az év hátralevő részében sem állt helyre, ezért de Witt megtiltotta neki, hogy tengerre szálljon; ez a tilalom 1671-ig maradt érvényben.

A gondos felkészülés eredményeként a már idős embernek (és kivált tengerésznek) számító de Ruyter a harmadik angol-holland háborúban négy fontos stratégiai győzelmet aratott:

a nagy túlerőben levő, egyesült angol-francia flotta ellen, és ezzel megmentette Hollandiát az ellenséges partraszállásától és az utána esedékes katonai összeomlástól. A kudarcok miatt Anglia különbékét kötött Hollandiával.

1673-ban kapta meg az elérhető legmagasabb rangot és beosztást (Luitenant Admiral-Generaal van Holland en West-Friesland). Ugyanebben az évben, augusztus 21-én mostohafia, Jan van Gelder (1647-1673) elesett a kiskuini tengeri ütközetben.

A franciák folytatták a háborút, ezért de Ruyter az Antillákra indult, hogy rajtaüssön az ottani francia gyarmatokon. Erről az útjáról kénytelen volt visszafordulni, mert járvány tört ki a hajókon.

A hollandok szövetségesei ebben a háborúban a spanyolok voltak, akik a messinai felkelés leveréséhez holland flottatámogatást kértek a Földközi-tengeren azzal, hogy a hajóraj parancsnoka de Ruyter legyen. A hollandok csak 15 hajót küldtek, de beleegyeztek, hogy ezeket ő vezesse (egyes történészek szerint azért, mert a politikusok féltékenyek voltak tekintélyére és népszerűségére, ezért szerették volna minél távolabb látni). De Ruyter a stromboli csatában közelében legyőzte az Abraham Duquesne vezette franciákat, majd kiszabadította a gályarabságra ítélt magyar protestáns prédikátorokat. 1676. április 22-én az Augustánál újra összecsapott Duquesne hajóhadával. Egy ágyúgolyó mindkét lábszárát összezúzta, és az admirális hat nap múlva Siracusa kikötőjében zászlóshajója, az Eendracht fedélzetén belehalt a seblázba.

Holttestét hajón szállították haza. Bár a két ország hadban állt, XIV. Lajos francia király elrendelte, hogy minden olyan francia kikötőben, amely előtt a de Ruyter holttestét szállító hajó elhalad, tiszteletére adjanak le díszsortüzeket. De Ruytert 1677. március 18-án Amszterdamban, a Nieuwe Kerkben (Újtemplomban) temették el.

Elődjéhez, Maarten Tromphoz hasonlóan de Ruyter már életében legendává vált. Szerte Európában tisztelték, rangokkal és kitüntetésekkel halmozták el. Számos külföldi tengerésztiszt kért engedélyt arra, hogy holland hajókon, Ruyter közelében szolgálhasson. Angol ellenfelei többnyire tapasztalt katonák voltak, de nem igazi tengerészek, és velük szemben óriási előny volt de Ruyte tapasztalatokban gazdag tengerész múltja. A valaha élt egyik legkiválóbb tengeri hadvezérként kiemelkedett azzal, hogy figyelembe vette az összes, a siker kivívásában jelentőssé válható tényezőt: az árapályt, a széljárást, az időjárást, a felderítési adatokat, az ellenség hadviselési szokásait stb. Nagy gondot fordított a felderítésre és az utánpótlásra.

Taktikusként és manőverezésben verhetetlen volt. Rendkívül óvatos volt, de ha a szükség úgy hozta, nem riadt vissza a kockázatos döntésektől sem. Ha az ütközet rosszul alakult (mint például a szent Jakab-napi csatában), mesteri módon vonta ki flottáját a veszélyes helyzetekből.

Az alá rendelt hajókkal gyakori flottagyakorlatokon sajátíttatta el a különféle harcászati elemeket, manővereket. A szárazföldi tüzérségnél szerzett tapasztalatai alapján kiemelten fontosnak tartotta a hajótüzérséget, így lőgyakorlatok sorával készítette föl hajóit a hadviselésre.

Alacsony származású lévén nem kedvelte a tekintélyelvűséget, mégis képes volt kemény fegyelmet tartani. Megbízott az általa kiképzett tisztikarban, tisztjeinek nagy szabadságot adott az elrendelt feladatok végrehajtására.

A magyarországi ellenreformáció célja a protestáns népesség római katolikus hitre visszatérítése volt. Akik erre nem voltak hajlandóak, azokat 1673-ban rendkívüli bíróság elé idézték Pozsonyba. Harminckét felvidéki evangélikus és egy református lelkészt lázadással és a római egyház gyalázásával vádoltak meg. A felkínált királyi kegyelemre egy protestáns lelkész áttért, a többi lemondott tisztéről. Az eredményen felbuzdulva az ország egész területéről beidézték a protestáns lelkészeket és tanítókat.

1674. március 5-én a pozsonyi rendkívüli bíróság mintegy 700 protestáns pap és tanító ellen kezdett pert; felségsértés és egyéb, kisebb jelentőségű vádak alapján. A papok elleni per április 4-én, a tanítók elleni 7-én ért véget. Összesen 67 embert börtönöztek be. (A többiek lemondtk a szolgálatról, kivándoroltak, illetve áttértek). 1675 márciusában a kínzások után is 42-en tartottak ki hitük mellett. Őket a halálos ítéletek helyett Nápolyba és Buccariba hajtották. (Más forrás szerint gyalogosan Triesztbe, és ott gályarabnak adták el őket). A gályákra hajtott 41 protestáns lelkész közül 30-an érkeztek meg élve Nápolyba. Kiváltásukra megmozdult az egész protestáns világ.

Michiel de Ruyter a Földközi-tengeren hadakozott a franciák ellen, amikor az európai protestáns államok értesültek a magyar evangélikus és református lelkészek gályarabságáról. 1676. február 11-12-én de Ruyter a németalföldi államtanács utasítására kiszabadította az 1675 márciusában gályarabnak eladott magyar prédikátorokat.

Ferdinand Bol (1616–1680) és Willem van de Velde (1633–1707): Engel de Ruyter (1649–1683) — Hága, Mauritshuis Királyi Képtár

Közismerten egyenes, becsületes, hazáját végtelenül szerető, emellett mélyen vallásos ember volt. Amikor hamis vádakkal börtönbe vetették az ország politikai életében jelentős szerepet játszó Comelis de Wittet, testvére, Johan de Witt levélben kérte az admirálist, hogy cáfolja meg rágalmakat, amit ő természetesen meg is tett. Később az egyik állami főtisztviselő megkérdezte, hogy miért fogta pártját de Wittnek, mire de Ruyter ezt válaszolta: "Ha itt a hazában olyan a helyzet, hogy az igazságot nem lehet kimondani, akkor szánalmasan, nyomorúságosan érzem magam, mindamellett mégis mondani fogom, míg szemeimet le nem hunyom."

Szinte soha nem látták indulatosnak – a talán egyetlen, ismert kivétel a szent Jakab-napi csata után volt, amikor a vereségért (okkal) felelősnek tartott Cornelis Tromp, Isaac Sweers és van Zaan tengernagyokat a lehordta a sárga földig, és megtiltotta, hogy a lábukat még egyszer hadihajó fedélzetére tegyék – Trompot hadbíróság elé is állíttatta (a tilalmat persze nem tartották be, de Trompot a hadbíróság komoly pénzbüntetéssel sújtotta). Személyisége erősen hatott mindenkire: a hollandok épp úgy bálványozták, mint később az angolok Nelsont.

Sohasem függött a közvéleménytől, és nem hajszolta a népszerűséget. Soha, egyetlen pártnak sem volt tagja. Szívesen hajózott együtt és szívesen beszélgetett a flotta lelkészeivel. Életrajzírója, Gerhardt Brandt (1626-1685) tiszteletes szerint: "Az admirális megvetette a nagy megosztottságot a keresztények között, és vallási békére vágyott. Gyűlölte azt, ha elítélték, üldözték a másként gondolkodó hívőket és azokat, akik a keresztyén hiten kívül álltak."

Három házasságából négy gyermeke született; közülük Engel fia maga is tengernagy lett a holland flottánál

Kép

Kép

Kép

Kép Sir William Blight

Kép

Az angolok nagy földrajzi felfedezései és az angol flotta győzelmei elképzelhetetlenek lettek volna az ún. "acélos" tengeri fegyelem nélkül. Az angol kapitányok sajnálatot nem ismerő és rideg magatartása a saját matrózaikkal szemben kezdett elviselhetetlenné válni. A matrózok kínzása, korbácsolása és kivégzése az angol flottában mindennapi jelenség volt. A vétkesek megbüntetésének legmegalázóbb módja a "kilencfarkú macskának" nevezett korbáccsal - aminek minden végébe szöget erősítettek - történő büntetés volt. Minden hajón fennállt a lázadás lehetősége. A XVII. század végén egész Anglia lakossága megrökönyödött a Cook kapitány vezetése alatt feltűnt tiszt, Bligh kapitány parancsnoksága alatt hajózó kutatóhajón, a "Bounty"-n történt lázadáson.

1781-ben Bligh-t kinevezték a "Bounty" kapitányának,és azt a feladatot kapta, hogy Tahiti szigetén vegyen a hajó fedélzetére kenyérfát és más növényeket, hogy azokat az angolok által Nyugat-Indiának nevezett Antillák szigeteire szállítsa. A Horn-fokot megkerülve Bligh megállt Tasmania partjainál, azután megérkezett a Matavai-öbölbe, ahol felvette a kenyérfa szállítmányt: egy részét a Tonga szigetcsoport egyik tagján, Namuka szigetén rakodta be. A hajózás ideje alatt eddig semmilyen különös esemény nem történt, és úgy tűnt, szerencsésen befejeződik. De a kapitány nagyképű karaktere, durva és despotikus magatartása fellázította ellene majdnem az egész legénységet. Összeesküdtek ellene, és április 28-án napfelkelte előtt, Tubuai-tól nem messze lévő hajón kitört a lázadás.

A lázadó matrózok által lepedőbe csavarva, összekötözött kezekkel és lábakkal, mielőtt bármilyen ellenállást tudott volna kifejteni, Bligh-t egy szál ingben a fedélzetre cipelték, és bíróságra hasonlító eljárás után, amin Christian Fletcher hadnagy elnökölt, tizennyolc hozzá hű maradt társával együtt a leeresztett, némi élelmiszerrel ellátott csónakba rakták, és a sors kegyeire bízva a nyílt óceán közepén hagyták. A szerencsétlenek utazása valóban életveszélyes volt; negyvenegy napig hajóztak a rosszul ismert tengeren egy olyan csónakban, aminek még fedélzete sem volt, a csekélynél is kevesebb élelmiszerrel; soha nem hallott nélkülözések mellett sikerült megtenniük 6000 km-t, ezalatt mindössze egyetlen matrózt elveszítve, akit még a legelején Tubuai őslakói öltek meg!

Éhség és szomjúság gyötrelmeit átélve, szerencsésen elkerülve a félelmetes viharokat és Tohua vad bennszülötteinek fogait, Bligh el tudta érni Timor szigetét, ahol meleg fogadtatásban részesült.
"Felajánlottam társaimnak,szálljanak partra- meséli Bligh - néhányan alig tudtak lépkedni a lábaikon. Csak csont és bőr maradt belőlünk: tele voltunk sebekkel, ruháink cafatokká lettek. Ebben az állapotban az öröm és hála könnyei jelentek meg szemeinkben, Timor lakói csendben, a rémület, csodálat és sajnálat kifejezésével arcukon néztek minket. Csak a Mindenható segítségével tudtuk legyőzni az annyira veszélyes utazás balszerencséit és nehézségeit!" Ami a lázadókat illeti, a további sorsuk különlegesen érdekes, és rendkívül tanulságos.

A felhőtlen élet reménye Tahiti szigetére vonzotta őket. Akik a lázadásban kisebb szerepet játszottak és az angol kormány jóindulatára számíthattak, ott maradtak. Christian azonban újból útnak indult nyolc matróz kíséretében, akik elhatározták, hogy mindvégig vele maradnak, tíz bennszülött Tahitiről és Tubuairól, és tizenkét tahiti lány.
Róluk többet senki sem halott. 1791-ben Edwards kapitány, a "Pandora" parancsnoka, akit az angol kormány küldött a lázadók elfogásának és Angliába szállításának parancsával, a Tahitin maradtakat lefogatta. De a "Pandora" sziklára futott az Enterprise-szorosban, ebben a katasztrófában négy lázadó és 35 matróz meghalt. A tíz lázadóból, akiket a hajótörést szenvedett "Pandora" tengerészeivel Angliába szállítottak, hármat halálra ítéltek.

Eltelt 20 év, mire Christian és követői sorsáról hírek érkeztek.
1808-ban egy amerikai kereskedelmi hajó kötött ki a piciny Pitcairn-szigeten, hogy kiegészítse szállítmányát az ott elejtett fókák bőrével. A kapitány a szigetet lakatlannak tudta: de legnagyobb megrökönyödésére a hajóhoz egy piroga siklott három fiatal meszticcel, akik elég jól beszéltek angolul. A meglepett kapitány kikérdezte őket és megtudta, hogy az apjuk Bligh hadnagy alatt szolgált.
Az angol flotta hadnagyának odisszeája az egész világon ismertté vált, és minden ország hajóinak matrózszállásán az esti beszélgetések tárgya lett. Ezért az amerikai kapitány részletesen meg akart ismerkedni a szokatlan történettel, ami emlékeket idézet fel benne a "Bounty" lázadóinak eltűnéséről.

Elhagyva Tahitit, Christian egyenesen Pitcairn-hez hajózott, ami a Tuamotu szigetcsoporttól délre lévő elszigetelt helyzetével, távol a hajózási útvonalaktól, nagyon megfelelt a bujkálásra. Kirakodva a "Bounty"-n lévő élelmiszerkészletet, és leszerelve mindent, ami hasznos lehet, a tengerészek felgyújtották a hajót - nem csak amiatt, hogy eltüntessék a nyomokat, hanem hogy egyetlen lázadó se menekülhessen el a szigetről.
A letelepedők kunyhókat építettek, és a föld egy részét megtisztították. A bennszülöttekre, akiket magukkal hoztak, ill. önként követték őket, az angolok szívesen áthárították a rabok kötelességeit. Két év telt el különösebb veszekedés nélkül. Azután a bennszülöttek összeesküvést szőttek a fehérek ellen, azonban őket értesítette az egyik tahiti lány, ezért az összeesküvők két vezetője az életével fizetett sikertelen kísérletéért.
Még két év telt el csendben és nyugalomban, azután - újabb összeesküvés, aminek eredményeképp öt angolt, köztük Christiant is állati kegyetlenséggel megöltek. Az angolokat sajnáló asszonyok viszont leszúrták az életben maradt tahitiaiakat.
Egy szeszesital főzésére alkalmas növény felfedezése egy idő múlva az életben maradt négy angol egyikének halálához vezetett; másikat megölték a barátai; a harmadik betegségben halt meg és Alexander Smith, felvéve John Adams nevét, egyedül maradt a kis közösség fejének, ami 10 asszonyból és 19 gyerekből állt, akik közül a legöregebb sem volt 7-8 évesnél idősebb.

Ennek az embernek, aki sokat gondolkodott korábbi, rendezetlen életéről, és teljesen újjászületett a bűnbánat eredményeképp, kellett végeznie az apa, a szentség hordozója, a törzsfőnök és a király kötelezettségeit. Következetességével és határozottságával sikerült leküzdenie a nemkívánatos hatásokat ebben a különös közösségben.
A morál e nemmindennapi képviselője, aki fiatal korában minden lehető törvényt megsértett, akinek számára korábban semmi sem volt szent, most jószívűséget, szeretetet, alázatosságot hirdetett, és a kis közösség felvirágzott ennek az embernek a rövid, de kemény irányítása alatt, aki élete végére jámbor, szentéletű emberré vált.
Ilyen volt akkor Pitcairn sziget kolóniájának morális állapota, amikor partjaihoz megérkezett Beach hajója. 1825. december 4-én Frederic William Beach kapitány, az angol kormány megbízásából a Csendes-óceánt kutatva, észrevett egy növényzettel borított szigetet. Ez volt az az abban az időkben híressé vált sziget, ahol felfedezték a leszármazottjait "Bounty" lázadóinak, akik itt szálltak partra a drámai események után, amik a XVII. század végén egész Anglia közvéleményét izgatták. A lakók által csodálatosan fogadott hajós 18 napot töltött ott el. A falu tiszta kunyhói ott álltak a pandan fák és kókuszpálmák alatt, a földek jól megmunkálva: Adams alatt Pitcairn lakói mesterekké váltak a legszükségesebb eszközök valójában fárasztó elkészítésében. Ezek a meszticek, többségükben kellemes, szelíd arcvonásúak, arányos felépítésűek voltak, ami nem hétköznapi erőről tanúskodott.

William Bligh kapitány 1817-ben halt meg altengernagyként, három fiú, nagy család és barátok körében. A vitorlás személyzetének kalandjai 200 év múlva hirtelen felszínre kerültek az irodalomban (R. Merle: A sziget) és a filmművészetben.
Napjainkban a hajó rekonstruálása Sydney hajóépítő üzemeiben történt az 1983-ban forgatott "Lázadás a Bounty-n" filmhez, Mel Gibsonnal Christian, és Marlon Brandoval, Bligh kapitány szerepében. A "Bounty"-t eredeti méreteiben, pontos rajzok alapján építették újra.
A "Bounty"-ról és a sziget első lakóiról sok érdekeset lehet megtudni az internet-en Pitcairn szigetének hivatalos honlapján a következő címen: http://www.lareau.org/pitc.html.

A teljesvitorlázatú hajó, a "Bounty" (HMS "Bounty") 1783-ban épült River Hull-ban, és eredetileg "Beitha"-nak nevezték. Anglia Haditengerészeti Flottája megvásárolta a Maiers, Sharp és Braun bankon keresztül 2600 font sterlingért. Átszállították Dephtford-ba a felszerelés kiegészítésére. 1781. június 8-án átkeresztelték HMS "Bounty"-ra.

. A XVIII század végén Nagy Britannia uralta a tengereket. A Bounty hajó feladata az lett volna,hogy kenyérfát telepitenének át vele Melanézia térségében. Azonba a kapitány olyan keménykezü volt hogy a legénység fellázadt. Hogy az angol korona haragja elöl meneküljenek ,elvitorláztak egy addig alig tudott szigetre,a Pitcairn-re. Ez nem volt rossz ötlet,mert akik nem mentek oda,azokat késöbb egy másik angol hadihajó begyüjtötte és Londonban nagy látványosság közepette fel is akasztották öket.
A történet egyik érdekessége hogy a romantikus Christian Fletcher elsőtisz és társai történetét (a HMS. Bounty első tisztje volt a lázadás
vezetője) mindenki ismeri, de a kegyetlen és méltán gyűlölt kapitányét William Bligh-ét már sokkal kevesebben.
Szóval ez a Bligh-t,miután kirakták a hajóból egy csónakba a Csendes Óceán kellős közepén,ha jól emlékszem 3000 mérföldet tett meg az
óceánon, egyedül vitorlázva, és elérte a délázsiai angol gyarmatokat. Ez rávilágít arra, hogy kibírhatatlan jelleme mellet kiváló tengerész
volt, és mindent tudott,ami akkoriban tudható volt hajózásról, navigációról, és nem mellesleg nagyon kemény fickó lehetett.
Visszautazott Angliába és ott feljelentést tett az Admiralitáson a lázadás miatt. Később Ausztrália kormányzójává nevezték ki, de ott is hamar "megszeretette" magát a helyiekkel. Nagyon nem volt népszerű személyiség.

Ebből is látszik, hogy nem minden,ha valaki kiváló ismerője és művelője szakmájának. A magas szakképzettség megfelelő emberi talentum
nélkül önmagában nem teszi alkalmassá az embert arra, hogy vezető legyen. Bizonyára a tengerészeti akadémiákon azóta is tanitják William Blight kapitány népszerűtlen stílusát. Ott tartottunk,hogy az angol haditengerészet hajót küldött,hogy gyűjtse be a lázadókat. Pandora volt a hajó neve. Valóban,akik Tahitiban maradtak,azok el is lettek fogva és a Pandora kapitánya szépen csináltatott nekik egy ketrecet a hajó fedélzetén. Irány haza,Angliában! A Pandora kapitánya,Edwards kapitány, a közepesnél kevesebb tehetséggel volt megáldva és rávezette a Pandorát egy korallzátonyra. Elképzelhetö hogy mit érezhettek a foglyok a ketrecben: ketrecben lenni az még nem végzetes,egy süllyedő hajón lenni, az se szükségszerüen végzetes,de ketrecben, süllyedő hajón lenni, az már végzetes.
A foglyok könyörögtek hogy nyissák már ki a ketrecet,hogy menthessék magukat, azonban Edwards nem engedte. Szerencsére ő meg nem hogy tehetségtelen,hanem gyáva is volt,mert igen hamar beleült egy mentöcsónakba. Ekkor történt, hogy valakinek mégis volt valami jó érzése,és kinyitotta a ketrecet.

Kép