Hasznos linkek



Az Walchereni hadjárat és az Actiumi csaták

Kép

Kép

Kép

Walchereni hadjárat

Napóleoni háborúk

Dátum

1809. július 30. - dec. 9.

Helyszín

Walcheren, Hollandia

Eredmény

francia győzelem

Harcoló felek

Franciaország
Holland Királyság

Egyesült Királyság

Parancsnokok

Jean Baptiste Bernadotte
Louis Claude Monnet de Lorbeau

John Pitt, Chatham második grófja
Sir Richard John Strachan

Haderő

20 000

40 000

Veszteségek

5 000 halott, sebesült vagy fogoly + 5 000 beteg

4 000 halott, sebesült vagy fogoly + 12 000 beteg

Háború az 5. koalíció ellen (1809)

SacileTeugen-HausenRaszynAbensbergLandshutPiavei csata (1809)EckmühlRegensburgEbersbergAspern-EsslingBergiselGyőrWagramGefreesZnaim • Walcheren • Schönbrunni béke

mvsz

A walchereni hadjárat egy sikertelen brit expedíció volt Hollandiában 1809-ben, azzal a céllal, hogy egy frontot nyissanak az osztrák birodalom megsegítésére az ötödik koalíció háborúinak idején.

Körülbelül 40 000 katona, 15 000 ló, tábori tüzérséggel és két ostromjárművel kelt át az Északi-tengeren és szállt partra Walcherennél július 30-án. Ez volt az év legnagyobb brit expedíciója, a nagyobb, mint a portugál félszigeten harcoló brit erő. A hadjáratban csak kis harcokra került sor, de súlyos veszteségeket okozott az a betegség, amit népnyelven „Walcheren-láz”-nak neveztek. Több mint 4 000 brit katona halt meg (ebből csak 106 csatában), valamint a többit visszavonták 1809. december 9-én.

A hadjárat elsődleges célja az volt, hogy megsemmisítse a francia flottát, de a Flushing-nál tervezett invázió enyhítene a keményen szorongatott osztrákokon is. Azonban a wagrami csata már a hadjárat megkezdése előtt lezajlott, és az osztrákok már elveszítették a háborút.

A szárazföldi erőket John Pitt, Chatham második earl-je vezette, míg a haditengerészetet Sir Richard Strachan irányította. Első lépésként, a britek elfoglaltak a Schelde folyó torkolatában egy mocsaras szigetet Walcherennél , valamint a Dél-Beveland szigetet (mindkettő a mai Hollandia területén található). A brit csapatok hamar elkezdtek szenvedni a maláriától, egy hónapon belül több mint 8 000 esetben fordult elő lázas megbetegedés. Az egészségügyi rendelkezések elégtelennek bizonyultak, annak ellenére, hogy egy francia megszálló erő 80%-át elveszítette néhány évvel korábban, a betegség miatt.

A francia és szövetséges holland erők parancsnoka Jean-Baptiste Bernadotte tábornok volt, aki éppen kegyvesztett lett a wagrami csatában elkövetett parancsszegése miatt. Miután Napóleon elbocsátotta a Grande Armée-ből, Bernadotte visszatért Párizsba, ahonnan a Miniszterek Tanácsa elküldte Hollandia védelmére. Ő megfelelő parancsnok volt a posztra, és bár a britek augusztus 15-én elfoglalták Flushinget és a környező városokat, már Antwerpenbe rendelte a francia flottát és nagymértékben megerősítette a várost. A fő célt a britek nem érhették el, az expedíciót lefújták szeptember elején. Mintegy 12 000 katona tartózkodott Walcherenben, de októberben csak 5 500 volt alkalmas szolgálatra.

A brit kormány csaknem 8 millió font sterlinget költött a hadjáratra. Összesen 4 000 katona halt meg a hadjárat során, még 1810 februárjában hadseregük még mindig csaknem 12 000 beteget számlált, és sokan mások is folyamatosan legyengültek. Ezeket küldték aztán a félszigeti háborúba, hogy csatlakozzanak Wellington herceg hadseregéhez, ez okozta aztán az ottani beteglisták megduplázódását.

Kép

Kép

Kép

Actiumi csata

Kép

Konfliktus

A Római Köztársaság polgárháborúi

Időpont

Kr. e. 31. szeptember 2.

Helyszín

Jón-tenger, Görögor

szá

g, Actium római kolónia közelében

Eredmény

Octavianus döntő győzelme

Szemben álló felek

Octavianus

Marcus Antonius és Kleopátra

Parancsnokok

Marcus Vipsanius Agrippa

Marcus Antonius

Sze

mben álló erők

260 csatahajó, a többségük liburna

220 csatahajó, a legtöbb quincereme típusú gálya és 60 egyiptomi hadihajó

Veszteségek

Ismeretlen

Antonius csaknem egész flottája

Az actiumi csata a római polgárháború következményeiben legjelentősebb tengeri összecsapása volt, amelyet Octavianus vívott Marcus Antonius ellen (akit Kleopátra egyiptomi királynő is elkísért hajóival), Kr. e. 31. szeptember 2-án a görögországi Actium római kolóniánál (a mai Préveza közelében). A csatát Octavianus nyerte és ezzel megtette az utolsó nagy lépést

a principátus, azaz a császári egyeduralom rendszerének megalapítása felé. A csata időpontját ezért gyakran a Római Köztársaság majdnem ötszázéves története végpontjának tekintik.

Előzményei

A második triumvirátus azért bomlott fel, mert CaesarionCaesar és Kleopátra fia – komoly politikai veszélyt jelentett Octavianus (a későbbi Augustus császár) számára. Octavianus hatalmának legitimációját a tömegek szemében az adta, hogy Caesar örökbe fogadta, ami növelte népszerűségét és erősítette légióinak hűségét. A triumvirtárs Antonius azonban Caesariont kiáltotta ki Caesar legitim örökösének és ezzel Kr. e. 33 utolsó napjától propagandaháború kezdődött a korábbi szövetségesek között.

Végül a Szenátus megfosztotta hatalmától a távol lévő Antoniust és háborút hirdetett Kleopátra ellen. A Szenátus

harmada és mindkét konzul Antonius mellé állt. Kr. e. 31-ben háború kezdődött, amikor Octavianus hadvezére, Agrippa elfoglalta az Antoniushoz hű görög kikötővárost, Methónt.

A szembenálló csapatok elhelyezkedéseKép

Antonius serege az Actiumi földnyelv csücskén táborozott le, amelytől keletre egy szoroson túl hullámzott az Actiumi-öböl (ahol a tengeri ütközet zajlott), azon túl pedig az Ambrakiai-öböl. A szárazföldön csatatornyok, az öböl oldaláról pedig hadihajók sora védte a tábort.

Octavianus serege az öböl északi, átellenes oldalán ütött tábort. A két sereg hónapokig nézett farkasszemet egymással, miközben csak kisebb csatározások folytak. Ezek közül az összecsapások közül egy bizonyult jelentősnek: a táboroktól délre Agrippa elvágta Antonius seregének szárazföldi utánpótlási vonalait.

A két flotta Kr. e. 31. szeptember 2-án találkozott az Actiumi-öböl vizein kívül. Antonius, aki kiváló hadvezér volt, de a tengeri csaták vezetésében nem volt gyakorlata, 220 hadihajót vezetett a szoroson keresz

tül a nyílt vizekre. Itt állta el az útját Octavianus flottája, amelyet Agrippa vezetett. Közben Antonius táborában feszültség támadt a hadvezérek és Kleopátra között. Az előbbiek szívesen hazaküldték volna a királynőt, akinek jelenléte fűtötte ellenfeleik haragját, távolléte esetén viszont Antonius hívei szerint lehetőség lett volna Octavianus párthívei közül sokak megnyerésére. Kleopátra azonban attól tartott, ha elmegy, gyengül befolyása Antonius felett. A hadvezérek tanácsai ellenére – akik jobban otthon érezték magukat a szárazföldi hadviselésben – arra vette rá Antoniust, hogy a döntő csatát a vízen

vívják meg.

A szembenálló flották

Antonius hajói nagy négysorevezős gályák (quinquereme) voltak, amelyeknek az orrát bronzlemezekkel páncélozták, hogy nehezebb legyen elsüllyeszteni őket. Antonius szerencsétlenségére azonban a hajók közül soknak a legénységét megtizedelte egy maláriajárvány, amely lecsapott rájuk, miközben Agrippa flottájának érkezésére vártak. Sok evezős meghalt, mielőtt a csata még elkezdődött volna, ezért a hatalmas hajók pont azt nem tudták végrehajtani, amire a legjobbak voltak: az ellenséges hajók gyors lerohanását és elsüllyesztését

az ütközéssel. Antonius erőinek morálja sem volt a legerősebb, miután az utánpótlási vonalaikat az ellenséges csapatok elvágták. Antonius felgyújtatta azokat hajókat, amelyeket nem tudott személyzettel ellátni, a többit pedig egy csoportba rendezte.

Octavianus flottája jobbára kisebb hajókból

, liburnákból állt, amelyeket Antoniusénál jobban képzett, pihentebb és teljes személyzettel láttak el. A könnyű hajók könnyebben manővereztek, mint a nagy négyevezősök, emellett a közelharchoz elegendő

emberrel és fegyverzettel voltak felszerelve. Mindezek előnyös tulajdonságoknak bizonyultak az ókori tengeri csatában, amelyben az egyes hajók számára az volt a cél, hogy ütközve lerohanják az ellenséges hajót, illetve nyilakkal és katapultokból kilőtt kőgolyókkal (amelyek ereje elegendő volt akár az eltalált ember lefejezésére is) pusztítsák el legénységét.

A küzdelem

Még a csata kezdete előtt Marcus Antonius egy hadvezére, Delius átpártolt Octavianushoz és magával vitte Antonius haditervét is. Antonius abban bízott, hogy legnagyobb hajóival visszaszoríthatja Agrippa északi szárnyát, Octavianus flottája azonban elkerülte az összecsapást. Röviddel dél után Antoniusnak szét kellett nyitnia csatavonalát, elhagyva a part nyújtotta védelmet és így megütközni.

Látva, hogy Antonius rosszul áll, Kleopátra flottája visszavonult a nyílt tenger felé, anélkül, hogy felvette volna a harcot. Antonius zászlajával egy kisebb hajóra húzódott és néhány másik hajó védelme alatt az ellenség vonalát áttörve sikerült elmenekülnie, hátrahagyott hajóit azonban Agrippa elfogta, vagy elsüllyesztette.

Következményei

A csata politikai következményei mélyrehatóak

voltak. Kezdetben Antonius számára kedvező volt, hogy hadereje nem volt kisebb a római Szenátus támogatta Octavianusénál, ami komoly kihívónak mutatta, ráadásul Antonius nagyhírű hadvezér volt. A csata elvesztése azonban olyan mértékben kiábrándító volt követői számára, hogy katonái tömegesen hagyták el, anélkül, hogy harcba szálltak volna: a sötétség leple alatt a szárazföldi seregből 19 gyalogság légió és 12 000 lovas dezertált és így már Antoniusnak nem maradt ereje ahhoz, hogy a győzelem reményében ellenálljon. Bár Kr. e. 30. július 31-én Alexandriánál Antonius még aratott egy győzelmet, ere

je lassan elfogyott.

Kleopátra halála

Kép

Miután katonái elhagyták, Antonius öngyilkosságot követett el, Kleopátra pedig a megadásról akart tárgyalni Octavianusszal. Miután megalázó feltételeket kapott, Kr. e. 30. augusztus 12-én ő is öngyilkos lett: a beszámolók szerint egy datolyáskosárba rejtett jáspiskígyóval maratta halálra magát. Az actiumi csata Antonius seregének felbomlásához, majd vereségéhez vezetett és végsősoron lehetővé tette a Római Birodalomnak Egyiptom bekebelezését. A csata ugyanakkor tekinthető a Római Köztársaság végének és a császárkor kezdetének is.

Augustus császár e győzelem emlékére alapította az Actia ünnepet. Augustus a csata helyén emlékművet is állíttatott.