Hasznos linkek



Az Passero foki és a Szalamiszi csaták

Kép

Kép

Kép

Passero-foki tengeri csata

A passero-foki csata

Kép


Konfliktus

A négyes szövetség háborúja

Időpont

1718. augusztus 11.

Helyszín

Passero-fok, Délkelet-Szicília

Eredmény

döntő brit győzelem

Szemben álló felek

Nagy-Britannia

Spanyol Királyság

Parancsnokok

George Byng admirális

Antonio de Gaztañeta admirális
Fernando Chacón

Szemben álló erők

22 sorhajó, 7 egyéb hajó
Összesen 1444 ágyú, 9000 főnyi legénység.

23 sorhajó, 7 egyéb nagyhajó, 6 fregatt, 11 kisebb hajó.
Összesen 1320 ágyú, 9000 főnyi legénység.

Veszteségek

500 fő elesett, sebesült.[1]

10 sorhajót elfogtak, 4 sorhajó elsüllyedt, 4 fregattot elfogtak, 3 kisebb hajót elfogtak, 6 elsüllyedt.
Emberveszteség:
2400 fő elesett, sebesült, 3600 fő eltűnt.[1]

A Passero-foki tengeri csata 1718. augusztus 11-én folyt le Spanyolország és Nagy-Britannia Egyesült Királyságának hadiflotta-kötelékei között, Szicília délnyugati csücskénél, a Passero-foknál (Capo Passero). Az összeütközésre a a négyes szövetség háborúját közvetlenül megelőző hadművelet során, de négy hónappal a formális hadüzenetek elküldése előtt zajlott le. Az ütközetben az Antonio de Gaztañeta admirális vezette spanyol expedíciós flotta döntő vereséget szenvedett a George Byng admirális által vezetett brit flottillától, ezzel lehetővé vált, hogy a Habsburg Birodalom csapatai 1719-re visszafoglalják Szicíliát. (Az olasz Passero-fok neve más idegen nyelvekben Passaro-fokként is íródhat.)

Előzmények

Az utrechti békeszerződésben Spanyolországot megfosztották minden itáliai és németalföldi birtokától. V. Fülöp spanyol király fegyverrel kívánta visszaszerezni elvesztett tartományait. A spanyol expanziós tervek miatt 1717. január 4-én Franciaország, Nagy-Britannia és a Holland Köztársaság megkötötte a hármas szövetséget.

1717 novemberében a spanyol hadsereg – kihasználva az 1716-ban kitört Habsburg–török háborút – megszállta a Habsburg Birodalomhoz tartozó Szardínia szigetét. A baszk származású Antonio de Gaztañeta (Castaneta) admirális által irányított spanyol flottakötelék július 3-án csapatokat tett partra Szicíliában is, a Savoyai-ház birtokán. Bevették Palermót, és hamarosan elfoglalták az egész szigetet. Ausztria csak a pozsareváci békeszerződés megkötése (1718. július 21.) után tudott érdemben reagálni. 1718. augusztus 2-án a londoni egyezményben a VI. Károly német-római császár is csatlakozott a hármas szövetséghez, létrejött a négyes szövetség, amely ultimátumot küldött a madridi kormánynak, követelve a megszállt területek kiürítését, hadüzenet fenyegetése alatt.

Nápoly osztrák alkirálya, Wirich Philipp von Daun tábornok[2] birodalmi csapatokat gyűjtött össze, de Szicíliába való átszállításukat a spanyol flotta közelsége lehetetlenné tette. Nagy-Britannia ekkor még nem állt hadban Spanyolországgal, de I. György brit király, mint Hannover választófejedelme, formálisan a német-római császár hűbérese volt. Részben emiatt,[3], részben a gyermek XV. Lajos trónjának megszerzésére irányuló spanyol tervek miatt Nagy-Britannia király úgy döntött, támogatja a császár dél-itáliai háborúját. John Byng admirális parancsnoksága alatt a Földközi-tenger nyugati medencéjébe küldött egy erős flottillát, hivatalosan csak „a brit kereskedelmi érdekek védelmében.”

Az ütközet lefolyása

A brit flottakötelék a szicíliai partvidék mentén haladva kutatott a spanyol flotta után. 1718. augusztus 10-én a reggeli órákban Byng meglátta a spanyol felderítő hajókat a Messinai-szorosban. A nap és az éjszaka folyamán Byng 21 hajóból álló flottája a part mentén áthajózott a szoroson. Augusztus 11-én Szicília délkeleti csúcsánál, a Passero-fok (vagy Passaro-fok) közelében meglepte Gaztañeta admirális kb. 30 hajóból álló spanyol flottáját[4]. A mintegy 26 hadihajó, 2 gyújtóhajó, 4 bombavető hajó, és 7 gálya mellett a spanyol flottát számos hadianyag-szállító és raktárhajó kísérte.

A brit flotta feltűnésekor a spanyol kötelék laza alakzatban hajózott. Gaztañeta még nem tudhatott a négyes szövetség egy héttel korábbi megalakulásáról, sem a Madridba küldött hadüzenetről. A brit flotta közeledését nem értelmezték ellenséges harci cselekménynek. A brit csoportból Byng kikülönítette leggyorsabb járatú hajóit, hogy a könnyű reggeli szélben előőrsként haladjanak. A két flotta igen közel került egymáshoz.

Gaztañeta utasítására a hátsó sorokban haladó kisebb hajók a part felé indultak, a nagy hadihajók a brit flottakötelék elé hajóztak. Byng utasítására George Walton kapitány vezetése alatt a HMS Canterbury, HMS Bonaventure, HMS Argyll, HMS Burford és négy másik brit hajó kivált a kötelékből, és a kisebb spanyol hajók csoportja után eredt. A nap folyamán Walton csoportja utolérte és elfogta szinte az összes kisebb spanyol hajót. Ezeket utóbb Menorcán gyűjtötték össze.

A brit flotta zöme laza vonalban szétbontakozott a spanyol flotta körül. A spanyol hajók hadrendbe sorakoztak, Byng hajói a spanyol vonal mindkét oldalán pozíciókat foglaltak. A két flotta óvatosan kerülgette egymást. Mivel nem állt fenn hivatalos hadiállapot, Gaztañeta került minden provokációt, de hajóit készenlétbe hozta.

Délutánra Byng admirális sógora, Streynsham Master kapitány, a HMS Superbe parancsnoka – állítólag unalmában – támadást intézett Gaztañeta zászlóshajója, a San Felipe El Real ellen. A spanyol admirális mindkét lábán megsebesült, hajóját Master kapitány megadásra kényszerítette. A tengeri hadviselés történetében ritkán esett meg, hogy egy magányos hadihajó kapitánya önálló akcióban fogságba ejti az ellenséges flotta főparancsnokát. A parancsnok nélkül maradt spanyol flotta szétszóródott, a hajók különböző irányokban igyekeztek menekülni. A történet más változata szerint a spanyolok tüzeltek először, Byng hadmozdulataival ügyesen provokálta Gaztañetát. A kialakuló csatában a brit flotta (Byng hivatalos jelentése szerint „önvédelemből”) szétverte a spanyol köteléket (10 sorhajót és 4 fregattot zsákmányoltak, 4 sorhajót elsüllyesztettek)[5].

A Passero-foki világítótoronyKép

Következmények

Bővebben: a négyes szövetség háborúja

Az 1710-es években újonnan felépített spanyol királyi flotta erejének megtörése megnyitotta az utat Szicília visszafoglalása előtt. A Szardínián és a Szicíliában álló spanyol csapatok utánpótlása nehezebbé vált. A brit hajók 1718. október 13-án Milazzo közelében partra szállították a Nápolyi Királyságban összegyülekezett Habsburg-haderőt. 1718. december 17-én Spanyolország elutasította az ultimátumot, erre Nagy-Britannia, a Habsburg Birodalom (Ausztria) és a Francia Királyság hadat üzent. Megkezdődött a négyes szövetség háborúja (1718–1720). A spanyol flotta fenyegetésétől megszabadulva a Szicíliában operáló császári szárazföldi hadsereg a következő évben, 1719-ben visszafoglalta Meesinát, az oda menekült spanyol hajókat a kikötőben elpusztították. A szorongatott Spanyolország 1720-ban fegyverszünetet kért. A hágai békeszerződésben V. Fülöp spanyol király elfogadta a négyes szövetség feltételeit és kivonta csapatait Szardíniáról és Szicíliából.

A győztes Byng admirálist I. György brit király busásan megjutalmazta. Teljhatalmat adott neki, hogy az Egyesült Királyság nevében tárgyalhasson az itáliai fejedelemségek uralkodóival. 1721-ben, amikor Byng visszatért Londonba, a király a brit királyi flotta ellentengernagyává nevezte ki, helyet adott neki a belső királyi tanácsban (Privy Council), végül nemesi címeket adott neki: Southill bárójává nevezte ki, és megtette a devoni Torrington első vikomtjává.

A csatában elfogott spanyol hajók közül a 80 ágyús Principe de Asturias korábban a brit flotta kötelékébe tartozott, HMS Cumberland néven. 1707-ben, a spanyol örökösödési háború során egy ütközetben a franciák elfogták, és később eladták a spanyoloknak. A Passero-foki csata után a visszaszerzett hajót a britek a Habsburg Birodalomnak adták el. 1731-ben, a lengyel örökösödési háború előestéjén a britek felajánlották a spanyoloknak, hogy a Menorcán veszteglő többi elzsákmányolt hajót visszaadják Spanyolországnak. De a gondozás nélkül hagyott hajók állaga addigra annyira leromlott, hogy használhatatlanná váltak, bontásra kerültek.

A Passero-foki tengeri csata szokatlan vonása, hogy békeidőben zajlott, hadüzenetek váltása nélkül. Diplomáciai szempontból egy európai hatalmi szövetség kollektív biztonsági intézkedésének tekinthető, amelyben Nagy-Britannia, a Habsburg Britannia és Franciaország megkísérelték helyreállítani az 1713–14-es utrechti, rastatti és badeni békeszerződésekben kialakított, Spanyolország által felborított európai nagyhatalmi egyensúlyt. Ami a tengeri hadviselés tudományát illeti, Sir George Byng ellentengernagy bemutatta, hogy a Királyi Haditengerészet nem ragaszkodik mereven a harcvonalban való támadáshoz, sikeresen és rugalmasan képes alkalmazkodni a szokatlan harci helyzetekhez is. Mindazonáltal nem tagadható, hogy Byng megsemmisítő győzelmében nagy szerepet játszott az ultimátumról nem tudó Gaztañeta admirális gyanútlansága és elővigyázatlansága.

Kép

Kép

Kép

Szalamiszi csata

Időpont

Kr. e. 480 szeptembere

Helyszín

Szalamisz környéke

Eredmény

döntő görög győzelem

Szemben álló felek

görög városállamok

Perzsia, Halikarnasszosz

Parancsnokok

Euribiádész, Themisztoklész

Xerxész, Artemiszia, Ariamenész

Szemben álló erők

366-380 hajó

720-1000 hajó

Veszteségek

40 hajó

200 hajó

A görögök Szalamisznál legyőzték Xerxész hajóhadát, Plataiainál a perzsa szárazföldi

sereget verték szét. A háromevezős görög hadihajók szélviharként csaptak le a perzsa hajóhadra. A gályák – orrukon súlyos, bronzborítású, csőforma döfőorral – az ellenséges hajókra rontottak, szétforgácsolták evezőiket, bezúzták az oldalukat, és lékeket

lyukasztottak rajtuk a vízvonal alatt. A használhatatlanná vált, vízzel megtelt hajók

perzsa legénysége a gályapadokon fulladt vízbe, vagy a görög hajókról érkező

lándzsaszúrások végeztek velük.

Görög-perzsa háborúk

Ión felkelés
Naxoszi hadjárat · Epheszosz ostroma · Ladéi csata
A háború első szakasza:
Athoszi kudarc · Marathóni csata
A háború második szakasza:
Thermopülai csata · Szalamiszi csata
Plataiai csata · Mükalé-hegyfoki csata · Artemiszioni csata

mvsz

A csata egy jellegzetes pillanata

Kép

A perzsa-görög ellentétek kialakulása

Az Kr. e. VI. század közepétől a perzsáktól való félelem rátelepedett a görögök életére.

A Perzsa Birodalom megalapítója, Kürosz uralkodásának éveiben a perzsák feldúlták

Asszíriát, valamint Babilóniát, végül pedig Iónia felé indultak meg csapataikkal

(ekkoriban itt éltek az ión görögök, ez a terület a mai Törökország vidékének nyugati partvidéke volt). Itt esett el a Kroiszosz vezetése alá tartozó Lydia városa

Kr. e. 546-ban, majd Kürosz jóvoltából később a többi ión, partmenti városállam is

perzsa kézre került. Kürosz haláláig a teljes kis-ázsiai területre kiterjesztette és megerősítette hatalmát, fia Kambüzész Egyiptomot is birodalmához csatolta, majd nyolc

évnyi uralkodást követően i. e. 521-ben elhalálozott. Ekkor lépett a trónra Dareiosz

(római neve Dáriusz), aki továbbtolta birodalma határait, egészen az Indus völgyéig.

A távoli tartományokat a Szardeisztől, a Perzsa-öböltől Szúszáig vezető Királyok útja

kötötte össze a maga 2575 km hosszával. Dareiosz figyelme Kr. e. 512-ben

Európa felé fordult. A szkíta törzsek elleni hadjárat során sikerült Thrákiát is

elfoglalnia, majd Kr. e. 499-ben Hellász megtámadására is talált okot, ekkor lázadtak

fel ugyanis a görög városállamok. A felkelés eltiprását követően Dareiosz lábai előtt

hevert egész Görögföld. Kr. e. 492-ben Dareiosz veje, Mardoniosz indult meg a

félsziget északi területeinek meghódítására, de visszavonult, amikor egy villámcsapás

során hajói százait elvesztette. Két évvel később a perzsák elfoglalták az Égei-tenger

északi szigeteit, Marathónnál 25000 fős hadseregükre döntő vereséget mért a görög

hadrend. A hódító perzsa királyt – halálát követően –, Kr. e. 486-ban fia, Xerxész

követte a trónon, aki az egész Perzsa Birodalomból összeszedett, gigantikus méreteket

öltő seregével átkelt a Hellészpontoszon. A hadjárat megindításában szerepet játszott

az a tény, hogy a görögség nem volt egységes, hisz Boiótia és Thesszalia arisztokráciája

a perzsák mellett volt. Hérodotosz történetíró adatai alapján a perzsák hadserege

150000 gyalogosból, 80000 lovasból állt, amelyhez 3000 személyszállító- és 1200

hadihajó tartozott, melyek jórésze kb.35-40 méter hosszú, keskeny triérész volt.

E hatalmas sereg Szalamisznál, illetve Plataeaánál ütközött meg a görögök ármádiájával.

Az ütközet előzményei

Xerxész – abban a hiszemben, hogy egyszer Görögország ura lehet – a Hellészpontosz

(a mai Dardanellák) két partját hajóhíddal kötötte össze; így lehetővé tette, hogy a

perzsa hadsereg átkeljen Kis-Ázsiából Európába. Dél felé haladva minden városállamot feldúltak, csupán a Thermopülai-szorosnál sikerült őket néhány napra feltartóztatni,

mindaddig amíg a perzsák egy áruló segítségével, egy titkos hegyi ösvényről, hátulról

csaprak le a spártaiakra és valamennyi védőt lekaszabolták. Athén és az Akropolisz feletti diadalmaskodását követően az athéniak Szalamisz szigetére menekültek, ezért került sor

itt e végzetes kimenetelű csatára. Xerxész hatalmas győzelmet remélt az óriási nagyságú haderő birtokában, hiszen a hajóhad szerte az egész Perzsa Birodalom flottáiból lett toborozva. Fönícia, Egyiptom, valamint Ciprus nagy tehetségű navigátorai és hajósai is részt vettek a hadjáratban, sőt a hajók legénysége is részben egyiptomi, kis-ázsiai, főníciai, palesztinai és az arab területek nemzetiségéből került ki; ezzel szemben a görögök flottáját a Hellász városállamaiból érkezett hajóhadak tették ki, amelyek közös ellenségük legyőzésére egyesültek. A 366 triérészből 89 Spártából, 97 a Kükládok szigetvilágából érkezett, míg a Themisztoklész által irányított, frissen épített athéni hajók száma 180 volt. A görög flotta vezetőjének a spártai származású Eurübiádészt választották, a hadrendet és a stratégiát azonban Themisztoklész, az athéni filozófus dolgozta ki. Themisztoklész azt gondolta, hogy tíz évvel a marathóni vereség után a perzsák ismét támadni fognak. Ezért az eltelt évek

alatt – az Athén és Aigina szigete között dúló háború ürügyén – az athéni hajóflotta megerősítését és bővítését sürgette. Kiváló stratégiai érzékkel pontosan felmérte ugyanis,

hogy a perzsa invázió sikere azon áll vagy bukik, hogy Xerxész képes-e biztosítani a

tengeren óriási serege utánpótlását. A szalamiszi ütközetre az athéniak már 200 – egyenként 50 tonnás – háromsoros evezős gályát birtokoltak. Ehhez még a további városállamok is hozzáadták saját hajóikat, így a görögök összesen 380 hajóval szálltak szembe a perzsák seregével. Eurübiadész és több más kapitány a korinthoszi Iszthmosz szigetére akart visszavonulni[1], Themisztoklész azonban meggyőzte, hogy a győzelem esélyesebb,

amennyiben a Szalamisznál található szorosnál ütköznek meg az ázsiai néppel. A görögök már napokkal a csata előtt hadrendbe álltak, így volt idejük éjszakánként pihenni, ezzel szemben a perzsák kénytelenek voltak hajózni a szoros irányába, ezért nem pihenhették ki magukat.

Hérodotosz szerint a perzsákat a tenger sem fogadta kegyeibe, mert a Szépia-foknál egy viharban a hajók csaknem egyharmada elsüllyedt vagy annyira megrongálódott, hogy szárazföldre kellett őket vontatni. Mindjárt két vihart is emleget, amelyek miatt először 400, majd 200 másik hajó süllyedt el. Ez azonban csak írói képzelet, ami ahhoz kellett, hogy megmagyarázza, miért nem volt 1327 hajója Xerxésznek. Ugyanis ennyivel indult el.

Valójában az 1327 hajóból 674 gálya a hellészpontoszi hidat alkotta, ezeken kelt át a perzsa sereg Európába. Így máris csak 653 hajó maradt, amelyből legalább százat elvesztettek az artemiszioni győztes csata alkalmával. Így a perzsa hajóhad 500–550 hajónál többel nem rendelkezett. Ezen hajók nagyobb része is kereskedelmi hajóból átalakított, nehézkes gálya volt.

Emellett a görögök a perzsákkal ellentétben sokkal tapasztaltabbak, tehetségesebbek voltak hajózás terén, ráadásul a navigációt hazai vizeken kellett végrehajtani, s ez még nagyobb ösztönzést adott. Azonban még így, megtépázottan is félelmetes erőt jelentett az a

hajóhad, amelyben számos tengeri nép hajózó- és harci tudománya koncentrálódott, bár

igazán csak a föníciai hajóknak voltak nagyobb tapasztalatuk és képességük, hogy a görög hajókkal szembeszálljanak. A vezérek közül nagy hírnévre tett szert a halikarnasszoszi Artemiszia, aki a perzsa flotta egyik legerősebb hajórajának volt a parancsnoka.

A csata

Szeptember 22-ének hajnalán már mindkét fél felkészült a csatára. A közeledő perzsa

flotta bal szélén nyomult előre a föníciai hajóraj, a jobb oldalon haladtak az ióniai görög városállamok hajói a perzsákkal szövetséges Milétoszból, Szamothrakéból és Epheszoszból.

A flotta derékhadát a kis-ázsiaiak alkották babiloni és méd íjászokkal. Szemben velük felsorakoztak a görög gályák: jobb oldalon az athéni, balra a spártai, középen pedig a kükládiai hajók. Themisztoklész cselhez folyamodott: elküldte egyik szolgáját a perzsákhoz azzal a hírrel, hogy a görög hajóflotta visszavonul. A perzsák így annak érdekében, hogy a Szalamisz körüli öböl mindkét kijáratát lezárhassák, kettéosztották flottájukat. Ezen kívül a Pireusz felé vezető bejáratnál, a Pszütaleia-szigeten is tettek le csapatokat. A csel bevált,

s a perzsák indították meg a támadást, a görögök pedig folyamatosan visszahúzódtak, hogy kikerüljék őket, becsalogatva a perzsa hajókat ezzel a keskeny szorosba. Miután a perzsa flotta nagy része már a szűk szorosban helyezkedett el, lehetetlenné vált a manőverezés, a görög gályák ellentámadásba lendültek. A perzsák először csak a görögök csatakiáltását, a karimarit hallották, majd látták, hogy a görög háromsorevezősök iszonyatos sebességgel megindultak feléjük. Az athéni hajók bronzból készült orra sorra tépte fel a perzsa hajók oldalát. A perzsák ekkor döbbentek rá, hogy elszámították magukat és kétségbeesetten próbáltak a bajból – ezzel együtt a szorosból is – kilábalni, de csak saját támadó hajóikkal gabalyodtak össze. Hajók százai sodródtak szorosan egymás mellé, így fedélzetük tág teret kínált a kézitusára. Az összecsapásban az athéni hopliták fölénye a föníciai tengerészekkel szemben a csata kimenetele szempontjából döntő volt. A kiválóan képzett hopliták a kézitusában messze felülmúlták a perzsa harcosokat is. Csak az ióniai görögök tudták

egyenlő eséllyel felvenni ellenük a harcot.

A csata már fentebb említett szereplője, a halikarnasszoszi I. Artemiszia királynő, miközben az athéni háromevezősök elől menekült, megpróbálta úgy megtéveszteni őket, hogy egy perzsa hajóba hajtott, méghozzá olyan intenzitással, hogy az elsüllyedt. Xerxész, aki nagyszámú kíséretével az Aegalosz-hegy lejtőin foglalt helyet, hogy onnan kísérje figyelemmel az ütközetet, azt hitte, Artemiszia görög gályát süllyesztett el, s embereihez így szólt:

A perzsa férfiak asszonyokká válnak, az asszonyok pedig férfiakká.[2] A délelőtt folyamán a csata már egyre inkább menekülésbe torkollott. A pireuszi kikötőnél állomásozó perzsa hajók nem fértek el azok mellett, amelyek még mindig támadni óhajtottak, s ekkor egy harminc egységből álló aiginai hajóraj oldalba kapta őket, amely mindaddig az Ambelaki-öbölben rejtőzködött. Az elsöprő erejű támadás hatására az összetorlódott perzsa triérészek között kitört a pánik. A kegyelmet nem ismerő görögök meglékeltek, s kiraboltak számtalan perzsa hajót. (Aiszkhülosz, aki szintén harcolt Szalamisznál és a Perzsák című drámájában örökítette meg a nevezetes nap borzalmait és diadalát, azt írja, tengeri roncsok és hullák borították a területet, s hogy a görögök „törött evezőkkel és gerendadarabokkal úgy ütlegelték az ellenséges katonákat, mint a halakat.” Hérodotosz beszámolójában a perzsák 200 hajót,

viszont a görögök csak 40-et veszítettek el a csata során. Közben a Pszüttaleiát megszálló perzsa helyőrségre lecsaptak Ariszteidész athéni hoplitái, és valamennyiüket lemészárolták.

A perzsák veresége így katasztrofális méretűvé vált.

Utórezgések

Bővebben: Plataiai csata

A csata után Xerxész, tartva attól, hogy a görögök szétrombolják hajóhidukat a Hellészpontoszon, visszavonult Kis-Ázsiába, eközben parancsnokát, Mardonioszt nagy seregkülönítménnyel Észak-Hellászban hagyta. A következő évben Mardoniosz délebbre

vonult, s kiűzte Athén népét az Akropoliszról, Spárta azonban besegített; csapataikkal

Plataiai városáig visszaszorították a támadó perzsákat. Egy athéni, spártai és korinthoszi katonákból álló sereg Pauszaniasz vezetésével letáboroztak az Aszóposz folyó mellett.

A két harcoló fél két hétig nem reagált agresszívan, de ezt követően Mardoniosz kiadta a parancsot a görögök megtámadására.

Pauszaniasz visszaverte az érkezőket, majd seregét éjszaka átrendezte, azonban nem tökéletesen; reggelre ugyanis a jobb szárnyon akadt egy rés, a perzsák ezt kihasználva továbbtámadtak, nyílzáportól szenvedve közeledtek a spártaiak, lekaszabolták a perzsákat, maga Mardoniosz is itt vesztette életét. A vert perzsa sereg Thesszália